Két napja még Pozsonyban próbáltál, ma Budapesten beszélgetsz velem, határon innen és túl is játszol. Honnan van ennyi energiád?

Nagyon tudatosan élem a mindennapjaimat. Tudatosan abból a szempontból, hogy tisztában vagyok vele, jóban kell lennem önmagammal, mert csak akkor van értelme a létezésemnek ezen a bolygón.

Szóval az önszeretet, az általad megteremtett lelki egyensúly segít abban, hogy bírd a tempót?

Számomra elengedhetetlen, hogy ne billenjek ki a középpontomból, az önszeretetben is egyensúlyra törekszem. Ebben a mindennapos önreflexió segít. Amikor tanítok, mindig elmondom, nekünk, színészeknek különösen fontos, hogy tudatában legyünk, mi az, ami jó bennünk, és miben kell még fejlődnünk; de a civil életben is odafigyelek arra, hogy tudjam, mely tulajdonságaimon szeretnék változtatni, és melyek azok, amikre jól lehet alapozni, amiket már csak támogatnom kell. Az önszeretet számomra békés energiát jelent, és nem akarom, hogy átcsapjon önteltségbe, holott sokan így fordítják le.

Ha nem dolgozol, hogyan töltekezel?

Szeretek takarítani. Ez a monoton, fizikai munka jó hatással van rám, közben a lelkem is tisztul. A szabadidőmben a családommal, a barátaimmal vagyok, meghívom őket magamhoz, főzök nekik, grillezünk. Szeretek hegyet mászni, túrázni. Élvezem a csendet. Szerencsés helyzetben vagyok, mert Pasarétre költöztem, ahol madárcsicsergés vesz körül. Észrevettem, hogy ha kikerülök ebből a környezetből, már nem érzem magam komfortosan, nehezen viselem a nagyvárosi forgatagot, ez új felismerés. Persze az sem jó, ha az ember elszigeteli magát. Talán könnyűnek tűnik azoknak a léte, akik elvonulnak a világtól, és nincs alkalmuk konfrontálódni, de én ezt nem nevezném igazi életnek, hiszen a mindennapokban tudod igazán megmutatni az erődet. Nekem arra kell odafigyelnem, hogy miközben feltölt, körülölel a csend, nem szabad hagynom, hogy ez átforduljon, és bezáruljak, de mivel sokat dolgozom emberek között, ezért ebben is megtalálom az egyensúlyt.

Miközben vonz a csend, a természet közelsége, igazi nagyvárosi nő vagy, aki otthonosan mozog Budapesten, Pozsonyban és Prágában is. Hogyan kezeled ezt a kettősséget?

Őszintén szólva most jobban vágyom a csendre, mint a pezsgésre, de azt gondolom, mindkettő szükséges. Régen ez máshogy volt. Ha nyugalomra vágytam, hazamentem a szüleimhez Fülekre. Ilyenkor mégis mindig azt éreztem, hogy lemaradok valamiről, hogy zajlanak a fesztiválok, én meg egyiken sem vagyok ott. Ha ebben a szakmában nem vagy jelen, nem veszel részt az eseményeken, akkor elfeledkeznek rólad.

Azt hiszem, a jelenség, amiről beszélsz, a FOMO, vagyis a lemaradástól való félelem. A 21. században szakmától függetlenül sokakat érint.

Igen, ez egy modern jelenség. Gyerekkoromban nem találkoztam vele. Huszonöt éves korom körül kezdtem el érezni a nyomást. Ha nem jelensz meg a nyilvánosság előtt, ha nem haverkodsz, ha nem tartod fenn a feléd irányuló figyelmet, az olyan, mintha nem is léteznél. Rettegtem attól, hogy ez bekövetkezik, de nem akartam, hogy ez a félelem az életem része legyen. Át kellett gondolnom, szeretnék-e annak árán ismert és ünnepelt színésznő lenni, hogy tartanom kell attól, mi történik, ha nem vagyok jelen különféle társaságokban, ha nem mutatom meg magam. Szerencsére még azelőtt felismertem, hogy ez így nem jó, mielőtt sodródni kezdtem valami felé, ami teljesen átformált volna. Mára kigyógyultam ebből a félelemből.

Mit gondolsz, miből fakadt ez az érzés? Abból, hogy elértél egy bizonyos szintre a karrieredben, vagy abból, hogy megváltozott, felgyorsult a világ?

Szerintem mindkettő hatott rám, de már a karrierem kezdetétől fogva tudatosan vizsgáltam, mi az, ami nekem jó, mi az, amire én vágyom. Ezt mindig megbeszéltem magammal.

A főiskolai éveidet Pozsonyban töltötted. Akkoriban sem vágytál a pörgésre?

Fiatalon is inkább otthon szerettem lenni. Nem buliztam, nem maradtam ki esténként, főiskolásként is a nyugalmat kerestem. Aztán persze kinyílt a világ, és természetessé vált, hogy színésznőként meg kell mutatnom magam az embereknek, hogy megismerhessenek.

Sokat, főleg kapcsolatokat köszönhetek ennek az időszaknak, de egy idő után rájöttem, hogy nem érzem jól magam. Napközben dolgoztam, esténként eseményekre jártam, kezdtek terhessé válni a céltalan beszélgetések. Úgy döntöttem, szeretném megválogatni, kivel beszélgetek, és kivel nem. Arra is rájöttem, hogy nem annak alapján szeretnék megkapni egy munkát, hogy kinek vagyok a barátja, hanem a szakmában azon a közegen keresztül akarok hatni, amiben a magam erejéből tudom megmutatni a képességeimet.

Volt olyan időszak, amikor nem mentem el sem a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválra, sem a Magyar Filmszemlére. Kíváncsi voltam, fenn tudok-e maradni akkor, ha csak a munkáimban vagyok jelen. A végeredmény nem volt túl rózsás. Utána azt kezdtem el megfigyelni, mi történik, ha erőteljesebb a jelenlétem, de úgy járok el, hogy nem feszülök bele, és csak olyan rendezvényeken veszek részt, amikre szívem szerint is elmentem volna. Képzeld, érdekes módon, elkezdtek egyre többen megkeresni, újra felbukkantak azok, akik úgy hitték, már nem vagyok a szakmában. Teljes őrület ez az egész! Nehéz megtalálni, hol a határ aközött, ami a te habitusodnak megfelelő, és amivel már megerőszakolod magad. Utóbbit én már semmiképpen nem szeretném.