Vámos Miklós kérdése:
Kedves István, egy interjúban azt mondtad, minket kisszerűségre neveltek, úgy, hogy tudjuk a helyünket. Elismert költő és professzor lettél, egyiknek sem kisszerű, ennek fényében kíváncsi volnék, pontosan mire céloztál. Hogyan zajlott a gyakorlatban az a bizonyos nevelés? Azt is említetted, hogy a versnek mindenről kell szólnia. Ennek kifejtése tanulságos lehet, amitől függetlenül élvezettel olvasnánk. Végül: van-e kedvenc versed, ha nem egy, akkor néhány.
Kemény István válasza:
Hogy hogyan zajlott ez a bizonyos kisszerűségre nevelés? Hát kisszerűen. Sunyin, észrevétlenül, fű alatt. Iskolában, otthon, utcán. Traumatizált dédszülök, nagyszülők, szülők által. Titkolt régi bűnök, és ugyanígy titkolt régi szenvedések által. A „Hitler utolsó csatlósa” szlogen által a történelemórákon. A soha meg nem tanított német, angol, orosz által a nyelvórákon. Pikler Emmi „korszerű, tudományos” csecsemőgondozási elvei által, melyek szerint az anya ne szoptasson, ellenben menjen dolgozni, a csecsemőt meg hagyni kell sírni, majd abbahagyja. A gyes 1967-es bevezetéséig sírni hagytak másfél nemzedéket. Benne az enyémet. És tényleg abbahagytuk a sírást. Rájöttünk, még mielőtt megtanultunk beszélni, hogy úgyse tudunk vele elérni semmit: kevesek vagyunk mi ahhoz.
Ezer más, kicsi példa van a kisszerűségre nevelődésre. Amik által lassan bekúszott az ember fejébe a tehetetlen, megfoghatatlan önutálat: egyéni és kollektív. Szinte észre se lehetett venni. Mire felnőttünk, szavajárásunk lett a „na jó, de”, a „nem semmi”, az, hogy minden állításunk elé odatesszük az „azért” szót, mintha már eleve mentegetőznünk kéne mások előtt, hogy most kivételesen ki szeretnénk jelenteni valamit. És ott vannak a „nem”-mel kezdett mondataink, meg a „naazé nehogymáitten, érted…” kezdetűek, amiket lehet, hogy nem is folytatunk, mert minek is. A mi életünkben jelent meg a „koviubi” meg a „kari aji”, meg a „szabadidő” mint a tréningruha szinonimája, maga a tréningruha pedig a szabadság és lazaság jelképe lett. De persze nem rontó szándékkal neveltek kisszerűségre kádárkori nevelőink, mert a legtöbben nyilván egy modernebb, boldogabb Magyarországot akartak, és fel se merült bennük, hogy milyen frusztrációkat ültetnek belénk. És saját magukba is, mert egymást is nevelték – és neveljük bele egymásba mi is a kisszerűségből fakadó mikroagressziót mind a mai napig.
A „költő és professzort” köszönöm. Tényleg volt az idők során pár olyan szemeszter több egyetemen is, ahol versekről, költészetről beszéltem a hallgatóknak, de professzornak sajnos nem nevezhetem magam, ahhoz másféle képességek kellettek volna.
Azt, hogy a versnek mindenről kell szólnia, úgy értem, hogy egy jó vers nemcsak annyi, ami oda van írva, hanem ott érezni körülötte a világot. Nem könnyű ezt megmagyarázni, de talán mindenkit elfogott már az érzés, amikor regényt, festményt vagy akár videóklipet nézett, olvasott, hallgatott, hogy itt most bármi szembejöhet: jó, rossz, szép, csúnya, élő és kísértet. Mert ez most egy kaland: egy olyan vidéken járok, ahol még soha nem voltam. Egy jó versben is szembejöhet bármi. Az persze nem muszáj, hogy tényleg szembe is jöjjön, de a lehetőséget érezzük: ezekben a Petőfi-sorokban, hogy „De látod amottan a téli világot? / Már hó takará el a bérci tetőt”, én valahogy ott sejtem a kövér medvét is, ami a bérci tető alatti erdőkben bóklászik, hogy az utolsó kilókat is felszedje a közeledő téli álomra – pedig „csak” közeledő halála miatt szomorú a költő.
