Amikor reggel felkelek, öntudatlanul, robot-üzemmódban kivánszorgok a fürdőszobába, az arcomba lögybölök némi vizet, fogat mosok, felrántom magamra a széken hagyott nadrágomat és pólómat, és öt perc múlva az ajtóban állok, hogy elfuvarozzam a kislányomat az iskolába. Családom nőtagjainak a reggeli előkészületek ennek az időnek a sokszorosát igénylik. Ruhaválasztásom a leírtakon felül is rém egyszerű: ha nincs fontos találkozóm aznap, akkor az kerül rám, ami a fiókban legfelül van. Hát igen, a férfiaknak jóval könnyebb.

Tényleg könnyebb? Dehogyis! X generációs vagyok, tehát engem nagy ívben elkerült a metroszexualitás. Szerencsére mégsem egy pörköltszaftos atlétában önmagát vakarászó, elégedetten röfögő példány vagyok. És igenis van, ami zavar. Főleg így ötven felé. Például a kopaszodás, ami ellen rövidre vágatom a hajam – de ha meglátom magam egy olyan fotón, amelyen háttal állok, teljesen kikészít a fejtetőmön egyre jobban terjengő tisztás. A hízás dettó: a pandémia miatti bezártság alatt felszaladt kilók – egészséges étrend ide vagy oda – nem apadnak. Sportolni kellene megint, de az idő és az erő is fogyatkozik. Nemzedékem tagjai például sorra fedezik fel maguknak a futást, és kerülnek tőle euforikus állapotba. Szupermenek.

Nemzedékem tagjai egyébként éppen most csúsznak bele az úgynevezett életközépi válságba – amire legyinthetnénk, hogy úri huncutság, a városi, semmittevő népek csinált problémája. De hát nem az. Mégiscsak számot kell vetnünk magunkban, mi volt eddig… meg még mi lesz, mi lehet velünk, belőlünk. És mivel nemzedékünk férfi tagjait arra nevelték, hogy a fiúk nem sírnak (A fiúk, ha elesnek, felpattannak. Katonadolog!) –, ezért nehezen tudunk beszélni az érzéseinkről. Ez pedig ahhoz vezet, hogy magunkban tartjuk őket, nincs semmi ventillálás. Bent meg fortyog a massza, ami szépen belülről emészt, és rossz válaszokra sarkall. Meggyőződésem, hogy ha a férfiak meg tudnák beszélni valakivel a problémáikat – és ehhez persze nekik kéne megtenni az első lépést –, sokkal kevesebb rossz választás születne akkor, ha az életben útelágazáshoz érnek. Csak hát… Kelet-Európában, ha egy férfi a problémáiról beszél, akkor azt gondolja, hogy gyengének tűnik. Ha pedig gyengének tűnik, akkor meg azt hiszi, menten eltapossák. Így aztán a legtöbb férfi mindenhez ért, mindent is tud, és kemény, mint a kőszikla. Nem véletlenül nevezik ezt toxikus maszkulinitásnak: ha ilyen férfiak vagyunk, tényleg olyanokká válunk belülről, mint egy túlfűtött kuktafazék, amiről mindjárt lerepül a fémdugó, és máris kész a baj.

A mai férfi a siker harapófogójában vergődik. Mindenhonnan a siker ömlik rá: a tévéből, a lapokból, a Facebookról és az Instáról. Mindenkinek jó kocsija van, mindenki menő helyeken nyaral, mindenkinek egy véget nem érő fáklyásmenet az élete. Persze nem az – de hát azt senki nem osztja meg magáról, hogy éppen kirúgták az állásásból, elfelejtette a házassági évfordulót, ezért az asszony egy hete csapkodja az ajtót, vagy behorpadt a tízéves autójának a sárhányója, mert nekiment a plázában a betonoszlopnak. Így aztán, ha valaki kevésbé sikeres, mint a szomszédja / sógora / bárki az Instán, szorongani kezd, és az életére egy szürke felhő települ. El kellene mondani a férfiaknak – mint ahogy magamnak is mondogatom –, hogy senkivel nem szabad foglalkozni, csak saját magunkkal, és azokkal, akikkel szeretünk. Ez a mantra rengeteget képes segíteni!

Aztán itt van a #metoo. Anno, amikor berobbant, nekem is komoly önvizsgálatot kellett tartanom, hogy korábbi életemben vajon vétettem-e az innentől nagyon is komolyan veendő szabályok ellen. (Hogy az önvizsgálat eredménye mi lett, az most szétfeszítené ennek a cikknek a terjedelmi korlátait, úgyhogy erről majd később.) De a #metoo nem azért robbant be, mert néhány nő úgy gondolta, hogy berobbantja, hanem azért, mert a világ egyre jobban változik – és ebben a változó világban máshogy élünk és mások a viszonyaink, mint eddig. Lányos apa vagyok egy nagyszerű feleséggel: üdvözlöm azokat a változásokat, amelyek nem engedik, hogy férfiak olyasmire kényszerítsék a nőket, amit ők nem akarnak. Miközben ott munkál a férfiak lelkében (az enyémben is!) a régi modell. Legyél családfenntartó, a család védelmezője, a család feje. Aztán, amikor a nő képzettebb, és netán többet keres, akkor az okos férfi büszke rá, aki pedig benne ragadt az ősi mintában, azt belülről megint csak rágni kezdi az oktalan szégyen és a frusztráció.