Éva, drága, magyarázd meg, kérlek, miként lehet, hogy sok olyan embert ismertem, akit te fotóztál, és mégsem a személyes emlékeim rögzültek bennem róluk, hanem a te fényképeiden látottak.

Nagyon hízelgő, amit mondasz, mert ez azt jelenti, hogy amit megfotografálok, amit elmondok valakiről, azzal egyetértesz, igaznak, lényegbe vágónak érzel. Te leülsz, és megírod, amilyennek te látod, én pedig megkeresem az egyéniségének azt a pillanatát, ami igazán ő, amikor nincs álarc, amikor a pőre valóság van előttem. Meggyőződésem, hogy mindegyikünkben minimum két ember lakik. Az egyik a külvilágnak szól, hogy „ha azt akarjátok, hogy ilyen legyek, akkor tessék, ilyen is vagyok”. De ez nem okvetlenül esik egybe azzal, amit én magamról gondolok, érzek. A kettő között azonban jó esetben van némi átmenet, amikor adódik egy pici rés, amelyen keresztül bele lehet – olykor csak pillanatokra – látni a másik valódi egyéniségébe, lényegébe. És aztán meg is engedi, hogy elkezdjem bontogatni azt a pici rést. Biztos ismered Anna Seghers A hetedik kereszt című regényét. Nos, nekünk nem a kereszteket, hanem a lélek fátylait kell lefejteni. Néha megy, néha nem megy. Néha eljutok három-négy fátyolig, de tovább nem. És aztán van a világ legegyszerűbb dolga, amikor ott van velem szemben a csupasz ember. Ez millió dologtól függ.

Fordult már elő, hogy akit fotóztál, annak nem tetszett az a kép, amilyennek mutattad? Hogy azt kérte, ne jelenjen meg?

Velem még nem. Az előfordult, hogy harcolnom kellett egy képért. Mindenkinek van egy elképzelése önmagáról. Ha ez nem találkozik azzal a vízióval, amit én láttam, akkor nagyon nehéz a dolgom. Ez az önértékelés akár pozitív, akár negatív értelemben rányomja a bélyegét a fotós és alanyának kapcsolatára. Mert ha nagyon szép, akkor rá kell vennem, hogy merjen csúnya lenni. Ha nem annyira szép, akkor is el kell hitetnem vele, hogy az, és meg kell mutatnom, hogy hol rejti lényének szépségét. Mert van egy képünk, egy arcunk, de hogy emögött mi van – na, ezt megtalálni a kettőnk feladata.

És ez neked egy skalp, ha sikerül telibe kapnod?

Már nem. Az az ötvenes években volt. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy lassan elfogadtak. Hogy az arányok megváltoztak. Nehéz volt elhinnem.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán 1971-ben, kezükben közös szerepélményük, a Rómeó és Júlia emlékfotójával

És mikor érezted azt, hogy na, itt van a pillanat? Amikor már nem neked volt megtiszteltetés, hanem a másiknak?

Akkor, amikor elkezdtek nagyon sokan megismerni. Amikor odajöttek a színházi premieren, hogy „szia, te is itt vagy?”. Amikor egyre több ember lett a vonzáskörzetemben.

Hány barátod van közöttük?

Tizenöt-húsz ember, akikkel igazi baráti kapcsolatom van. Ugyanakkor rengeteget köszönhetek az ellenségeimnek is. Ha van ellenséged, riválisod, akkor van miért harcolni.

Te harcos vagy?

Én nagyon harcos vagyok. A zsigereimben hordom ezt. A nagybátyám volt Kabos Endre. Biztosan ismered…

Minden idők egyik legnagyobb vívója volt, Horthy rajongója, aki megkapta a felmentést a zsidótörvények alól, nem vitték el, és a sorsa mégis utolérte: a Margit híd felrobbantásakor halt meg.

Igen. És mivel a testét nem találták meg a híd roncsai között, nagymamám meg volt győződve, hogy él, csak az eszméletét vesztette el, és ha magához tér, akkor hazajön. Haláláig ott ült, ahol te most, a bejárati ajtónak fordított fotelben, és várta, hogy mikor lép be Bandi. Várta haza a fiát…

Éva, drága, mindazok a szörnyűséges és euforikus élmények, amelyeket megéltél az elmúlt kilencven évben, szerinted mennyire alakítottak téged?

Most az emberi mivoltomat kérdezed?

Elválik a kettő? Az emberi és az alkotói?

Igen. Azt, hogy mi érdekel, hogy mi az, amit én kerestem, vagy mi az, amit szerettem volna megörökíteni, abban elválik. Az alkotás az már nem válik el, mert az az én belső késztetésem. Nézd, nekem nagyon furcsa életem volt, sok külső vihar tombolt körülöttem. 1944-ben kezdődött: Újlaki Téglagyár, elhurcolás, az onnan való megmenekülés, majd a Pannónia utcai zsidó ház. Édesapám testvérét a másik épületből lőtték be a Dunába. És ez az egész talán egy év alatt történt. Ez belém plántált egy állandó félelmet vagy egy állandó tartást, hogy felkészült legyek, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet bármi. Aztán, ugye, jött a felszabadulás. Akkor kerültem a Veres Pálné utcai gimnáziumba, ahol meg kellett küzdenem azért, hogy beilleszkedjek az úrilányok közé. Bölcsész akartam lenni, de nem vettek fel. Beleszerettem valakibe, akkor mindenáron geológus akartam lenni. Az egyetemen előre beiskoláztak minket, engem a Forte-gyárra próbáltak rávenni. Akkor mondtam, hogy hova kéne mennem fotográfiát tanulni, mert nem elég tudni alapanyagot gyártani. Na, itt változott meg az életem. Mert valami mérhetetlen szerencsével kerültem a Magyar Fotóhoz. Előtte egy pár hónappal államosították a nagy fotósokat, közéjük kerültem, és elhatározták, hogy megtanítanak fotografálni. Nehéz volt beleolvadni ebbe a közegbe, de csodálatos volt.