Képzelj el, kedves Ildikó, egy forró balatoni hétvége után jókedvűen hazatérő, kétgyerekes családot! Ugyan a tizenkét éves lányunk és a tizennégy esztendős fiunk kicsit leégett a parton, a dugót is unták az M7-en, de az én rendes férjem lelket öntött beléjük egy finom vacsora ígéretével. A cérnavékony gyerekeink imádnak enni, tehát megbeszéltük, hogy hazaérve apa azonnal kikapja a mélyhűtőből a már korábban bepácolt tarját, gyorsan beteszi a grillsütőbe, a fiunkkal együtt ő lesz a húsfelelős, én elkészítem a híres hagymás krumplimat és paradicsomsalátámat, a kislányunk pedig terít.
Csakhogy a vacsora egyszerű sajtos tészta lett, ráadásul végigveszekedtük a szerény étkezést. Pontosabban a férjem balhézott, mert a hazaérkezésünk nem volt olyan idilli, mint a tervezgetés, ugyanis a hűtőnk ajtaja nyitva maradt. A mélyhűtőé is. Tele hússal! A férjem először ordított, mert szerinte valamelyik slendrián családtagja – vagy a gyerekek, vagy én – hagyta nyitva az ajtót, mire mi hallgattunk, de metakommunikatív jelekkel érzékeltettük egymással, kizárólag ő lehet a hibás. Ezt észrevette, tehát még dühösebben kerített valamiféle spaklit, és azzal kezdte leverni a fiókokat borító jeget. Erőteljes puffanásoktól, harsány káromkodásoktól zengett a ház, majd félóra múlva drámai arccal lépett a nappaliba. – Semmit sem tudok megmenteni. Nemcsak a pácolt tarját kell kidobni, hanem a teljes húskészletet. Gondolkodjatok, ki az oka ennek! – harsogta, majd sértetten kivonult a kertbe.
A gyerekek háborogtak. Jól ismerték a családi munkamegosztást, amely régóta arról szólt, hogy az apjuk reszortja a húsvásárlás, de a sütés is, hiszen húst eszik hússal, még a kolbászt, sonkát, füstölt szalonnát is ő szerzi be egy vidéki barátjától. – Képtelen beismerni a felelősségét – dühöngött a fiam. – Nem szép apuskától, hogy minket hibáztat – mondta a lányom szelídebben. Én pedig sürgősen feltettem egy lábos vizet a tésztának, megreszeltem a sajtot, a gyerekek némán terítettek, majd meginvitáltuk a kertben fel-alá járkáló férjemet a szerény vacsorára.
No, ekkor csöngettek, és a kiváló humorú, temperamentumos anyósom állt az ajtóban egy tál palacsintával. – Amikor telefonáltatok, hogy rövidesen hazaértek, nekiálltam a sütésnek, hoztam lekvárosat, kakaósat, túrósat – mondta jókedvűen, ám a fia komoran megjegyezte, ő húst akart enni, csakhogy mindenünk tönkrement, ráadásul a bűnös sem jelentkezik. – Kisfiam, ne haragudj, de te lehetsz a hibás! Amikor két hete meghívtál a családi grillezésre, én háromszor, a bátyád pedig kétszer csukta be a hűtőtök ajtaját, mert te, a vitathatatlanul remek házigazda, annyira kapkodtál, hogy észre sem vetted, nyitva felejtetted.