Kérdés: A kisfiam elsős. Az óvodában mindig a legjobbak között volt, semmi gond nem merült fel a beiskolázásával kapcsolatban. Október végén, november elején jöttek a panaszok. Még nem tud összeolvasni. Nem tud jól elválasztani, nem tud szótagolni. Nem akartam hinni a fülemnek, miért kéne mindezt tudnia november elején? De ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Mert be kell vallanom, hogy bennem is gyűltek a panaszok az iskola ellen. Még szeptemberben lehetett, hogy a gyerekeknek meg kellett volna mondaniuk, hány hangból áll az, hogy etet. A tanító néni nagyon elégedetlen volt, mert a legtöbb gyerek azt mondta, hogy háromból, mert a középső te-t ők egy hangnak érzékelték. (Elsősök! Szeptemberben!) De ez már átvezet a számolás gyötrelmeihez. A mi iskolánkban a 4 = alma!, ugyanis, az alma négy betűből áll és így akarják „megkönnyíteni” az elsősöknek a számokkal való műveleteket. A 7 egyszerűen csak: árvácska. (Itt persze azt is tudnia kell a gyereknek, hogy a c és az s hiába kettő, itt mint betű, egynek számít.) Mindebből persze az következik, hogy a kisfiam a múltkor merengve rám néz: – Anya, melyik a nagyobb: az alma vagy a fa? – De Robikám – mondom neki –, hogy kérdezhetsz ilyet?! Nézz ki a kertbe! Melyik a nagyobb? – anya! – mondja ő – az alma az 4 és a fa csak 2! – Aha. Szóval a gyerekem az iskolában megtanulja, hogy az alma nagyobb, mint a fa. Nem mesélek el minden részletet. Bár volna miről mesélnem. A tudományban is utálom a tolvajnyelvet, s meg vagyok róla győződve, hogy csak a semmitmondás leplezésére szolgál. De az én elsős kisfiam már tolvajnyelvet tanul. Attól kezdve, hogy „tedd ki a kacsacsőrt” (vagyis azt a jelet, amelyik megmutatja, hogy két dolog közül melyik a nagyobb), odáig, hogy „bontsd föl azt, hogy 5”. Az már világos számomra, hogy nekem kell itthon megtanítani számolni a gyereket (aki egyébként már tudott számolni, mielőtt az iskolába ment!) és arra biztatni, hogy csak vegye elő az ujjait, ha a tanító néni nem látja, és számolja ki rajtuk a feladatot (mert az ujjakon számolni viszont tilos, csak az alma betűit szabad megszámolni). Néha úgy érzem, sikítani szeretnék, széttépni apró kis cafatokra azt a bizonyára milliókért kiadott könyvet, amelyik ilyen módon oktatja a gyerekemet. Én úgy emlékszem egyetemi tanulmányaimból, hogy az ilyen korú kisgyerekek gondolkodása még nagyon is konkrét. Ez pedig, amit itt művelnek velük, nyakatekert, ostoba absztrakció. Velem van baj? A szomszédasszonyom gyerekei már nagyobbak. Azt mondja, hogy ők képolvasást tanultak, az is iszonyú volt, de most már hálás a sorsnak, hogy nem ilyesmit kellett tanulni…

Válasz: Lehetséges, hogy magam is járatlan vagyok azokban a metodikai, didaktikai megfontolásokban, amelyek végül is oda vezetnek, hogy kimondhatjuk: az alma nagyobb, mint az almafa. Abban azonban biztos vagyok, hogy a gyerekeknek nemcsak, hogy nem kell tudniuk összeolvasni, jól elválasztani, szótagolni október végén, november elején, hanem – hogy úgy mondjam – nem is szabad! Ezen azt értem, hogy nem szabad olyanfajta készségtárgyakat, mint az olvasás és az írás vagy az elemi számolás gyorsan tanítani. Ha mondjuk harminc óra alatt meg lehet tanulni autót vezetni, akkor ez nem azt jelenti, hogy az is jó, ha három egymást követő napon tíz-tíz órát veszek. Az a jó, ha a harminc órát legalább harminc napra – vagy még szélesebben – széthúzom! Nem tudok autót vezetni, amíg gondolkodnom kell a kuplung, a sebességváltó és a gáz helyes sorrendjén, csak akkor tudok vezetni, amikor minderre már nem is figyelek oda, „azt se tudom, hogy mit csinálok”, az utat nézem, rádiózom vagy beszélgetek a mellettem ülővel, a részmozzanatok ugyanis feledésbe merültek, automatizálódtak, képességgé értek. Aki az egyes betűkre figyel, miközben ír vagy olvas, nem tud írni és olvasni. Az tud, aki a szöveg tartalmára figyel, miközben az írás és az olvasás részmozzanatait észre sem veszi. Alvás közben rendeződik személyiségünkben mindaz, amit napközben felvettünk, a tanultak ilyenkor képességgé érnek. Ezt nem lehet siettetni, ha siettetjük, csúfos kudarc lesz a vége.

Meggyőződésem, hogy a fentiekben nem az édesanyával van baj, hanem az iskolával, a tanítóval, a módszerekkel. Valóban, egy önkényes, absztrakt – és hazug – világot varázsolnak a gyerekek köré ezek a módszerek azon a címen, hogy megkönnyítik a tanulást (vagy csak a tanító munkáját). Vannak olyan gyerekek is, akik már úgy mennek az iskolába, hogy tudnak írni, olvasni vagy számolni. Ha ezt nem tanulták – az óvodában vagy otthon hanem csak úgy utánzás révén, rájuk ragadt például a nagyobb testvérektől, hosszú idő alatt, akkor persze nincs semmi baj. Őrájuk nem érvényes az, hogy „nem szabad” olvasniuk vagy számolniuk az első hónapokban.

Az iskoláknak el kellene tudni fogadni, hogy ilyenkor még nagyon nagyok az egyéni különbségek is.

Ami pedig a különböző – és időnként valóban elképesztő – módszereket illeti: érvényt kellene szereznünk iskoláinkban annak az emberi jogi alapelvnek, mely szerint a szülő joga eldönteni, hogy milyen nevelést óhajt adni, adatni gyermekének, s meg kellene keresni azokat a formákat, melyek eredményessé tehetik a szülők iskolai fellépését anélkül, hogy a pedagógusok módszertani szabadságát sértenék. Meg kellene teremteni iskoláinkban a párbeszéd, a kompromisszumkereső viták lehetőségeit.

 Nők Lapja 1996/52. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images