Mi tagadás, jól elromlottunk. Ha Mózes egy kicsit előrelátóbb, ezt is fölvéshette volna a kőtáblára: Asszony, emlőddel tápláld gyermekedet! Igaz, hosszú évszázadokig működött ez a parancs magától is. Talán mert nem is parancs, hanem természetes szükséglet. Az anyának, ha életed ad, akaratától függetlenül teje lesz. Azért, hogy újszülött gyermekét etetni tudja. Ilyen egyszerű.

Azért sikerült ezt is felborítani. Az ötvenes, hatvanas években Amerika felől érkező „divat”: a tápszerkultusz, itt, mifelénk a kényszeresen korai bölcsődéztetés és sok-sok minden, ami ezekkel együtt járt, megrontotta a természetességet. A legnagyobb bajba talán az úgynevezett harmadik világ került. Akkor, amikor kóstolónak ingyen tápszert adtak, és cumisüveget nyomtak a bennszülött anyák kezébe. Akiknél addig végképp biztonsággal működött a szoptatás, mint gyermekük táplálásának egyetlen lehetősége.

Tudom. Minden nagyon összetett. Számtalan körülmény kínálkozik, ha nem is mentségként, legalább magyarázatként. De legalább tudjunk a kezdetekről.

Mindezeken túl, valóban örömteli ez a világesemény. Úgy látszik – és ilyenkor lehet elkezdeni reménykedni – az ember az utolsó előtti pillanatban mindig magához tér. És nekifog „…helyretolni azt”, amit elrontott.

Anyák, Mamák, Édesanyák! Szoptassuk a kisbabáinkat!

Schäffer Erzsébet

Bízzanak önmagukban!

– Tudom, hogy azt várja drága lelkem, hogy a kocsiból a karjába ugorjon, és szopjon mindjárt száz grammot… De hát ez nem így megy. Nyugalom, fog ez a gyerek szopni, még meg is sokallja… Nézze, hogy keresi! Simogassa meg ott a cici felől az arcocskáját, na látja. Az egész barna részt adja oda neki, ne csak a bimbót… már kóstolja, cuppog, de ügyesen próbálgatja!… Jól van! Nézze, nézze, ott csurog a tej! Maga eteti! Szopik a babája!…

Amikor itt tartott, már az ágyon ült Györgyi nővér és nézte a kismamát, mosolyogva és győzedelmesen, látszott, hogy legszívesebben velük maradna. De a kocsin ott oázott egy egész karaván, s Györgyi nővér, Németh Árpádné átült a következő ágyra. 

Harmincöt éve végeztem szülésznőként és húsz évet voltam újszülöttekkel. Amikor fiatal madamként abba a vidéki kórházba kerül, senkinek eszébe nem jutott volna, hogy nógrádi bányászasszonyt, vagy a környékbeli parasztasszonyt szoptatni kéne tanítani. Ragyogóan rájöttek, hogy a mellük arra való, hogy a babájuk szájába beletegyék. Ez így működik, így van kitalálva. Életem során három olyan asszonnyal találkoztam, akik nagy lélegzetet vettek, mélyen a szemembe néztek, és azt mondták: nem akarok szoptatni. Vállalták azt, hogy összesúgnak a hátuk mögött – micsoda dög! -, vállalták a maguk disznó dolgát, hogy nem adnak enni a gyereküknek. Valahogy rájuk nem is haragudtam. Sokkal többen voltak azonban azok a kismamák, akik tőlem, vagy más szakemberektől várták az útlevelet, az igazolást, hogy ne kelljen szoptatniuk.

„Nekem vizes a tejem…” „Megmondta a doktornő, hogy rossz a tejem…” Hát hogy az isten csudájába! Talán elvitték a Köjálba…? Tény és való, vannak zsírosabb és gyengébb tejek és persze vannak – elenyésző számban betegségek – amikor nem lehet szoptatni, de igazolást kérni, az valahogy nem rokonszenves dolog.

Elromlottunk kicsit, elbizonytalanodtunk. És az egészségügy is kiszolgálta ezt a bizonytalankodást. A kismama akkor volt nyugodt, ha tápszerrecepttel ment haza. Hátha, hátha mégsem lesz elég a teje… A biztonságtudathoz kellett a cumisüveg. Ott a skálán, lehet látni, hogy mennyit eszik a baba! Mert hátha nem eszi meg az előírt adagot! Az előírt időben! Így tanítottuk a kismamákat. Ahelyett, hogy azt mondtuk volna: azt és úgy kell csinálni, ahogy a babának és neked jó. Mert minden újszülött más. Van, aki azonnal szopni kezd, van, aki kicsit később. De enni mindegyik akar! Van aki kezdetben csak tizeket szopik, később bepótolja. Másik meg rögtön sokat szív.

Az életem, a szakmám egyik legnagyobb kudarca volt, hogy a kislányomat nem tudtam szoptatni! Olyan nagyon akartam, olyan görcsösen be akartam tartani mindent, amit tanítottak, úgy kivártam az időket, mértem és pótoltam, hogy belesültem. Mert azt tanultam. Ugyanez a lányom 8 hónapig szoptatta az egyik, egy évig a másik unokámat. Rátette a mellére, ha éhesek voltak, és hat hét alatt kialakult a ritmusuk. Ma már tudom, csak az a jó szabály, ami a használónak jó. Ott vannak például az éjszakák. Azelőtt szigorúan tiltottuk, hogy a baba éjjel egyen. Merthogy megszokja. Dehogyis szokja meg. Ha a mama szépen csöndben odaveszi magához, odaadja a mellét, tíz perc alatt nyugalom van és békésen alszik tovább mindenki. Lehet, hogy nem is az a negyven gramm tej kellett neki, hanem az anyja ölelése, a teste, a melege, a szaga. Nem, nem ezt szokja meg, ettől csak megnyugszik. Az eseményt szokja meg a baba: a kivilágítást, azt, hogy kézbe veszik, hogy apja, anyja, nagyanyja kezében vándorol.

Az első három-hat hetet kell türelmesen végigcsinálni. Legfeljebb ennyi az ára. Azoknak, akik esetleg szorongósabbak, bizonytalanabbak. Egyetlen dolog a fontos: tíz nap után emelkedjen a baba súlya. Ha kis mértékben, ha rohamosan, mindegy. Csak növekedjen. Ez az a biztos fogódzó, amit a szoptatós kismamáknak figyelniük kell. Amúgy pedig, hagyatkozzanak magukra és a babájukra! Lazán, könnyedén kialakul a kettejüknek legmegfelelőbb életritmus, amiben ők, éppen ők ketten jól érzik magukat.

S. E.

Nők Lapja 1992/18. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images