The Goddes — az istennő — volt a címe annak a kiemelkedő amerikai filmnek, amelyet még 1957-ben forgattak. Egy fiatal lány életútját mondotta el, aki a nagy válság utáni nehéz években nő fel. Szépségével mindent elér, reflektorfénybe kerül, valóságos palotával cseréli fel régi otthonát, csak éppen boldogságát és saját magát nem tudja többé megtalálni. A siker csúcsán összeomlik, s az utolsó filmkockák azt a pillanatot örökítik meg, amikor az altatószeres fiolához nyúl… A főszerepet Marilyn Monroe alakította, a kritika szerint döbbenetes élethűséggel.
Öt esztendővel később, egy szokatlanul meleg augusztusi hajnalon, Murray asszony, a filmsztár házvezetőnője, kétségbeesetten hívta a klinikát és a rendőrséget: holtan találta Marilyn Monroe-t. Az áltatószeres fiolából negyven tabletta hiányzott, de kezei görcsösen szorongatták a fehér telefonkagylót. Eltemették anélkül, hogy tisztázódott volna: önkezével vetett-e véget életének, vagy véletlen tragédia történt. Élete úgy fejeződött be, akár egy modern film, a megoldás kicsit a nézőre tartozik…
Hollywood nemcsak új nevet adott Norma Jean Mortenson-nak, hanem saját képmására formálta. Az ötvenes évek új sztárideáljának, a sex-bombának megtestesítője lett, s amikor ki akart törni ebből a körből — már képtelen volt rá. Az 57. utcában mindig tucatnyi ember leste, hogy elhagyja házát. Hiába szökött ki egyszerű pólóblúzban, „make up”, festék nélkül — felismerték és falkában követték. Amerre csak járt, teleobjektívekkel felszerelt fotóriporterek vették gyűrűbe, helikopteren köröztek fürdőmedencéje felett. Szerencsétlen koraszülésekor — a gyermekáldás elmaradásával került válságba harmadik házassága Arthur Millerrel, a drámaíróval — mosolyt kellett magára erőltetnie a kórházi ágyon, mert képei az első oldalra kerültek. És hiába mérték kilóval a róla írott cikkeket, hiába állt Elizabeth Taylorral együtt Hollywood legtöbbet kereső filmcsillagainak listavezetőjeként — magányos és boldogtalan volt.
Amikor egy héttel halála előtt, július 30-án, a Life hasábjain megjelent hatoldalas interjúja — senki sem gondolta volna, hogy utolsó nyilatkozata lesz. „Talán megkönnyebbülnék, ha mindennek vége lenne” — mondotta akkor Richard Meryman-nek: „Az az érzésem, hogy valakit becsaptam, de nem tudom kit. Lehet, hogy saját magamat…” Különös kavargás, meghökkentő dokumentum ez az utolsó megnyilatkozás. Goethét idézi, hogy a tehetség a magányosságban bontakozhat ki — és elpanaszolja, hogy nincs magánélete, nem tud egy lépést sem tenni a reflektor nélkül. „A híresség, a népszerűség — mosolya kesernyés volt, mikor erről beszélt — olyan, mint a kaviár. Jó és kellemes, de nem akkor, ha minden nap, minden étkezéshez ezt tálalják.” Foglalkoztatta és mind gyakrabban — a hálál. Azt mondta egyszer társaságában: fessék ki halálos ágyán, hogy mindenki lássa, Marilyn Monroe a legszebb. Senki sem tudta, komolyan szólt, vagy csak tréfált. Volt, aki sajnálta, volt, aki felvett póznak találta kijelentéseit, de igazán senkire sem támaszkodhatott. Meghasonlott önmagával…
…És Hollywood, ha egy pillanatra meg is rázkódott — hű maradt magához. Már felvetődött, hogy megfilmesítik a Monroe-storyt, ez jó kiugrási lehetőség lenne egy új csillagnak. „Suicide-team” — öngyilkosság együttesnek fordíthatnánk — alakult annak alátámasztására, hogy Monroe a romantikusabb és nagyobb reklámlehetőségeket ígérő halált választotta. (Elvégre kitűnő alkalom kínálkozik a korábbi filmek felújítására…) Arthur Miller válaszolta egy kérdésre: „Nem utaztam Kaliforniába a temetésre. Feltételeztem, hogy cirkusszá fajul. Különben is, miért mentem volna, Marilyn már nincs ott…”
r. e.
Nők Lapja 1962/33. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
