Kérdés: A kislányom most múlt kétéves. Elsősorban az apósom gyötör azzal, hogy adjam bölcsődébe. Azt mondja, így csak elkényeztetem a gyereket, de nem fejlesztem. Ilyenkor már kell a közösség és a szakértőfejlesztés. Én ebben nem hiszek. Úgy látom, hogy a kislányom nagyon jól érzi magát itthon, és közösségből éppen elég neki annyi, amennyi a játszótéren, a parkban, vagy, ha jobb idő van, a homokozóban kijut neki. Az anyósom és a férjem, halkan ugyan, de az apósomat támogatják. A férjemet megértem, tényleg jól jönne, hogyha én is keresnék. De azt hiszem, az apósomat valójában a gyerek szaladgálása és csivitelése zavarja, ezért hajtogatja ezt a „fejlesztő közösséget”. Vagy igaza volna? Hány éves korától kell a gyereknek, hogy eljárjon hazulról valamiféle gyerekközösségbe? Mikortól fogva válik tényleg hasznára ez?
Válasz: Nemcsak szakmai ismereteim, hanem meggyőződésem és tapasztalatom szerint is az a jó, ha a gyerek nyugodt, kedvező körülmények között, mintegy hároméves koráig az anyjával maradhat. Úgy van, ahogy írja, ilyenkor jól érzi magát, és elég neki annyi a többi gyerekből, amennyi a játszótéren, a szomszédban, vendégeskedésekben kijut neki. Én úgy gondolom, hogy a bölcsőde kényszermegoldás. (Persze, ha rászorulunk erre a kényszermegoldásra, akkor nagy jelentősége van annak, hogy az szakszerű, a gyereknek minél kevesebbet ártó legyen, s amennyire lehetséges, javára váljék. Erről nem egy bölcsődében kitűnő gondozónők gondoskodnak.)
A gyereknek három-négy éves koráig nincs szüksége úgynevezett „közösségre”, vagyis egy viszonylag nagyobb gyerekcsoportra, ahová nap mint nap eljár, s ahol több – néha nagyon sok – órát eltölt.
A gyerek élő, valódi közössége ilyenkor még a családja, apja, anyja, testvérei, nagyszülei.
Ami pedig a „fejlesztést” illeti: ebben az életkorban a gyereket az fejleszti, ha érzelmi biztonságot nyújtó családjában sokféle dologgal megismerkedik, a tésztagyúrástól a bevásárlásig, és sok mindent utánozhat szabad játékában. Játékában, mely számára most a legfejlesztőbb tevékenység. Ehhez az érzelmi biztonságot nyújtó légkörhöz természetesen hozzátartozik a mindennapos mesélés is, és szükségesek hozzá a mondókák, dúdolok, énekek, dögönyözős, höcögtetős, lovagoltatós és másféle játékok, amelyeket mi játszunk a gyerekkel, mi, a szülei, s amelyekben velünk testi kapcsolatba jut.
Viszonylag nagy lehet a gyerekek között a különbség abban is, hogy már hároméves koruk körül igénylik-e a nap néhány órájára mindazt, amit egy jól szervezett óvodai közösség nyújtani tud, vagy csak néhány hónappal később, esetleg éppenséggel csak négyéves korukra érnek meg erre. (Ha a gyereknek otthon kistestvére van, akkor sokkal nehezebb elszakadnia az otthontól és a családtól, ahonnan őt — így érzi — kivetik, míg a kicsi az anyával otthon maradhat.)
Jó, ha tudunk arról is — bár ritkán tudjuk megvalósítani —, hogy kezdetben elég néhány óra a legjobb óvodából is, s hogy általában az lenne a jó, ha a déli órákban már haza tudnánk hozni a gyerekeinket. De ha nem délben, akkor a délutáni órákban minél előbb, annál jobb.
Ugyanis: míg egyfelől valóban igényli három-négy éves korában a gyerek az óvodai foglalkozást, azt a fajta „szociális anyaölt”, amelyet a jó óvoda jelent, másfelől a csoportban tartózkodás fáraszt. A délelőtti órák után a gyereknek általában még pihenésre és ezt követően csendesebb, magányosabb foglalkozásra van szüksége (többek között azért is, hogy délelőtti élményeit feldolgozza).
Nők Lapja 1997/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images