Kérdés: Van két gyerekünk és egy kis üzletünk. Láttam a sógornőmék példáján (nekik sokkal nagyobb üzletük van), mi történhet a gyerekekkel, ha a szülők közül egyik se ér rá soha. Már akkor elhatároztam, én másképp fogom csinálni. És ezt, amennyire bírtam, be is tartottam. Anyagi áldozatokat is vállalva, minden délben hazamentem, együtt ebédeltem a gyerekekkel, és hetenként legalább két délutánt otthon maradtam velük. Úgy látom, ez nem volt hiába. A gyerekeink beszélő viszonyban vannak velünk(!), és az iskolában is rendben mennek a dolgok. A lányom tizennégy, a fiam nyolcéves. És most mégis a lányom azt mondta: „Én nem akarok így élni, ahogy ti éltek!” Arról volt szó, hogy hol fog továbbtanulni, és ő a vállát rángatva azt mondta, hogy neki mindegy, ő nem tudja még, hogy mi akar lenni, ő csak egyet tud, hogy nem akar egész nap robotolni, neki nem kell üzlet, neki akármilyen egyszerű lakás is jó lesz, ahol meghúzhatja magát, legfeljebb gyalog jár (ha nem lesz pénze autóra és a közlekedés is drága)… A férjem először dühöngött, aztán mérhetetlenül elkeseredett. „Na persze, mert mindened megvan!” – mondta neki üvöltve, kirohant és bevágta az ajtót. Ezután éjjel alig tudtam aludni, s folyton az járt az eszemben, hogy én értem, amit a lányom mond. Nekem is erőt kell vennem magamon, hogy mindennap újra beszálljak a hajszába. De hát ezek szerint hiábavaló volt az erőfeszítésem az elmúlt nyolc-tíz évben, mégse sikerült számukra nyugodt, gyereknek való életet teremtenem?
Válasz: Nem. Erőfeszítése nem volt hiábavaló. Maga is írja, hogy „gyerekeink beszélő viszonyban vannak velünk”, és én érteni vélem a zárójelbe tett felkiáltójelet is, ami gondolom, arra vonatkozik egyrészt, hogy a sógornője gyerekei nincsenek beszélő viszonyban a szüleikkel, másrészt arra, hogy „hát már ennek is örülnünk kell, hogy a gyerekeink velünk szóba állnak?” Igen, ez nagyon fontos, hogy gyerekeink – még kamaszkorukban is – szóba álljanak velünk, kételyeiket, vívódásaikat (még ha nemegyszer szemtelen formában is, mert kiélesedett kritikai érzékük és feszült állapotuk miatt ez így buggyan ki belőlük) nekünk mondják el, nekünk is elmondják.
A kamaszgyerek nagyon gyakran érzi úgy, hogy ő nem úgy akar élni, ahogy a körülötte nyüzsgő felnőtt világ, vagy akár nagyon szeretett szülei, hanem valahogyan másképp, bensőségesebben, igazságkeresőbben, önmaga belső hangjaira — vagy a természet szavára — jobban hallgatva. Fejlődésének egészséges, énerősítő stádiuma ez.
De azért persze a férjét is megértem, és azt hiszem, neki is igaza van. Csak azt kellene még hozzátenni, hogy szerencsés eset, hogy ha a gyereknek és a kamasznak is „mindene megvan” (de persze nincs elkényeztetve), mert ilyenkor tudja igazán átélni az életkorából fakadó, belső szükségleteket és ez jelentősen segíti őt a fejlődésében.
Ha egy tizennégy éves kislánynak ilyen gondolatai vannak – ez teljesen normális (és azt hiszem, hogy tulajdonképpen, ami a szemléletmódját illeti, igaza van). Szembefordul fogyasztói társadalmunkkal, ahogy teszik ezt évtizedek óta a fiatalok, vagy legalábbis egy részük, akár beatnikeknek, akár hippiknek, vagy bármi másnak nevezzük őket. Később ez a magatartás változik, de ahhoz, hogy az ember a neki való hivatást és életpályát kellő türelemmel megkeresse és megtalálja, szükség van erre a kezdeti szembeszegülésre.
Az ilyen gyereknek – mint tulajdonképpen minden más gyereknek is – olyan iskolában kellene továbbtanulnia, amelyik nem egy meghatározott szakmai irányban képzi őt, hanem úgy, hogy tizennyolc éves koráig még általános, a továbbiakban bármilyen életpályán felhasználható képzést ad. Ilyenek közismerten a gimnáziumok, illetve a különböző tizenkét évfolyamos iskolák.
És: menjen haza továbbra is délben, és maradjon otthon délután, amikor csak tud. Ne gondolja, hogy az ilyenféle kamaszkori szembeszegülés valamiféle mulasztás következménye. Nem az. Az egészséges fejlődés jele.
Nők Lapja 1997/10. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
