Laurának nem ez a valódi neve, ő kérte, hogy változtassuk meg, ahogy azt sem árulhatjuk el, hol él, kislány vagy kisfiú volt-e, akit vissza kellett adniuk a szülőanyának. Laura nem önmagát védi, hanem azt a kicsit, aki csak néhány hétig volt az övé.

Boldogság és gyász

„Az a baba bizonyára soha nem fog emlékezni arra a rövid időszakra, amit nálunk töltött, és ő valószínűleg sokkal kevésbé sérült, amikor elkerült tőlünk, mint mi. Talán soha nem is fogja megtudni, hogy mi történt vele élete első heteiben, nekem azonban fontos, hogy elkerüljem még az esélyét is annak, hogy sok évvel később esetleg ez az újságcikk legyen az, ami elindítja benne a gyanút, hogy nem tud mindent a születése körülményeiről. Azért beszélek mégis a történetünkről, mert ha mi, örökbefogadók megmutatjuk, hogy a mi szempontunkból mivel jár az örökbeadástól való visszalépés, akkor a törvényhozók talán újra átgondolják, lehetne-e jobb megoldás a helyzetre.” – mondja Laura, akinek kamaszkora óta vannak nőgyógyászati problémái, rengeteg műtéten esett át, több mint húsz éven át küzdött azért, hogy szülhessen, de hiába.

„A párommal mindenképpen szerettünk volna kisbabát, így a sok kudarc és veszteség után csak az örökbefogadás jelenthette a megoldást – meséli. – Még a szülés előtt, a Gólyahír Egyesület közvetítésével ismertük meg az életet adó anyát, akivel azonnal kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk, semmi nem jelezte, hogy kétségei vannak velünk szemben, vagy az elhatározásával, hogy örökbe adja újszülöttjét. Amikor világra jött a kicsi, kint vártunk a szülőszoba előtt, rögtön megmutatták nekünk, és bejárhattunk hozzá a kórházba: dajkáltam, etettem, mértem, pelenkáztam.” A szülés után egy héttel a gyámhivatalban mindhárman aláírták az örökbefogadási papírokat, és már sajátjukként vihették haza a kicsit a kórházból.

„Meghitten teltek a napok otthon, a rokonok, barátok velünk örültek, így derült égből villámcsapásként ért minket, amikor másfél hét múlva a Gólyahír egyik segítője felhívott, és közölte, hogy meggondolta magát az életet adó hölgy, ezért néhány napon belül viszsza kell adnunk a gyereket. Sokkot kaptunk. Semmihez nem tudom hasonlítani azt az érzést. Ott volt velünk egy baba, akit már a sajátunkként szerettünk, az ő igényei szerint rendeztük át az életünket, és egy telefonhívás után mindennek vége lett: már nem a miénk. Annyi év várakozás, majd végre beteljesülés után megint gyermektelenek voltunk. Persze, tisztában voltunk vele, hogy az életet adó megmásíthatja a döntését. Közölték a gyámhivatalban, és elmondta a Gólyahír Egyesület vezetője, Mórucz Lajosné, vagy ahogy mindenki hívja, Gabika is: megváltozott a törvény, már a nyílt örökbe adás is visszavonható a baba hathetes koráig. Ahogy nem tudtuk, hogy az édesanya miért adta örökbe a picit, azt sem kérdeztük, miért másította meg döntését. Nem volt harag a szívemben, csak iszonyú fájdalom, és borzasztó nehezen telt az idő az átadásig. Végül eljöttek a kicsiért, mi átadtuk, ami számunkra olyan volt, mintha meghalt volna a kisbabánk. Gyászoltunk, és az átadás utáni időszakban csak a túlélésre játszottunk. Akkor azt gondoltam, hogy soha többé nem akarok a gyerekkérdéssel foglalkozni, Gabika hiába biztatott, elzárkóztam. Aztán egyszer azt mondta: »Vár rád egy másik baba, akinek nagyobb szüksége lesz rád«. Ez valahogy helyre tette bennem az eseményeket, innentől ebbe kapaszkodtunk. Valahogy átvergődtünk a nehéz időszakon a párommal, és belevágtunk újra az örökbefogadásba.”

…

Ha kíváncsiak vagytok rá, hogy alakultak a dolgok Lauráéknál, keressétek a cikket a Nők Lapja Psziché legfrissebb, 2017/03. számát. 

Szöveg: Fekete Edina

Fotó: Getty Images