Lényében, életében, személyiségében van valami nem e világi tünemény, valami valószínűtlen, mintha csak Krúdy álmodta volna meg, legszebb regényeinek egyikéből lépett volna ki közénk, és lenne részese életünknek, ábrándjainknak, betöltve ezt az abszurd-szürreális- pokoli-tündéri ábrándvilágot, elmúlt közel nyolc évtizedünket, vaskosságával, álomszerűségével. Volt a kor hőse, volt egy színésznemzedék ikonja, nők ideálja, drámák főszereplője és visszahúzódó decense, a forradalmat filmvásznon csináló Jancsó Miklós álmainak beteljesítője. Volt egy másik korszakos rendezőzseni, Visconti kedvence, Gassman, Mastroianni, Trintignant mellett nemzetközi filmsztár, Itália egyik bálványa. Otthagyta a csillogó világot, hogy családjával lehessen, elfordult a pályától, és fuvarosnak ment Németországba, rakodómunkásnak Ausztriába, aztán meghallva a hívó szót, egyik meghatározó egyénisége lett színházi életünknek, majd amikor a jókedvű színházcsinálás korszakának bealkonyult, visszahúzódott magányába, és a hazai jazzélet egyik izgalmas személyiségévé vált sajátos szaxofonjátékával. Egyszer lányával, Balázsovits Edittel beszélgettünk egy presszóban, amikor belépett a világhírű hegedűvirtuóz, Roby Lakatos, és amikor bemutattam őket egymásnak, Roby rögtön rákérdezett: csak nem a nagyszerű szaxofonos lánya? Ő így tartotta számon Edit édesapját, Balázsovits Lajost, aki tehát különös, sajátos, mesés életutat bejárva, majd egy ideje megpihenve, szinte minden volt az elmúlt évtizedekben, és mindezek elismeréseként kollégái most választották be a nemzet színészei közé.
Bevallom, nagyon meghatódtam, amikor délelőtt jött a telefon, és közölték, hogy pályatársaim, a nemzet színészei engem választottak maguk közé tizenkettedik tagnak, bár meggyőződésem, hogy ebben drága barátomnak is biztosan valami része lehetett odafentről. Először azt hittem, valamelyik tréfás kedvű barátom ugrat csak, és készültem elküldeni a csudába, de annyira komolyan mondták, hogy kénytelen voltam szép lassan elfogadni, hogy valóban ez a megtiszteltetés ért. Sőt, így magunk közt elárulom, most sem vagyok biztos abban, hogy én vagyok erre a legméltóbb, de az biztos, hogy én örülük ennek a legjobban. Tudom, ezt sem szabadna elárulnom, de megindultságomban sírva is fakadtam.
Én vagyok annyira cinikus, hogy egy-egy ilyen választásnál rendre felmerül bennem, az illetőt, akit ebbe a társaságba beszavaznak, ennyire kiemelkedőnek tartják-e szakmailag a többiek, vagy ennyire szeretik. Benned – ha szabad kérdeznem – felmerült ez?
Hogy milyen színész voltam, vagyok, azt nem tudom, nem is tisztem megítélni, de az óriási rang, hogy ki tudtam vívni a többiek szeretetét, ugyanis én szeretettel viseltettem mindig is a kollégáim iránt, és igyekeztem senkit nem bántani pályám során, sőt, ahogy csak tudtam, próbáltam nekik a magam módján segíteni.
Téged valójában mi vonzott a színházhoz az Isten háta mögül?
Szürke, sokszor nyomasztó akkori kisvárosban éltünk, gondok közepette, nehezen. A fényt, az ünnepet, a kiszakadást a hétköznapokból az jelentette, ha vendégszereplésre jött egy-egy előadás. Az igazi mesevilág volt, az álmok birodalma: a függöny, a világítás, a misztikus illatok, maga a játék. Ez érlelte bennem a vágyat, hogy ennek a csodának részese akarok lenni. Ezért jelentkeztem a főiskolára, és ami ezután következett, az minden várakozásomat felülmúlta. Az akkor tényleg az aranykor volt, fantasztikus tanárokkal, rendezőkkel, partnerekkel. Nem is tudom elmesélni, mit jelentett, amikor bálványommal, Gábor Miklóssal együtt léphettem színpadra.
Emlékszem, mennyire sokat jelentett neki, hogy te rendezted utoljára…
…Haumann Péterrel játszottak a Játékszínben. Meg ott lépett fel Törőcsik Mari, Darvas Iván, Garas Dezső, Perczel Zita, és játszhattam együtt Bessenyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Mensáros Lászlóval, Ajtay Andorral. Ezek az élet nagy adományai voltak számomra. És azok a hatalmas filmek, mint a Fényes szelek vagy a Feldobott kő! Azért jött ide Pestre Visconti, hogy Rómába hívjon, a film akkori felülmúlhatatlan fővárosába! Ott élhettem, dolgozhattam a legnagyobbakkal…
Emlékszem, mennyire csodáltalak, amikor láttam az ott készült fotókat: Balázsovits Vittivel, Cardinaléval, Bertoluccival, Viscontival, vagy olvastam a világszenzációnak számító Magánbűnök, közerkölcsök című film körüli viharokról! Van egy igazi világsztárunk! – büszkélkedtünk. Mégis, sikereid csúcsán egyszer csak hazajöttél. Miért?
Bonyolult. Itt volt a feleségem, Éva (Almási Éva színművész – a szerk.), akkor már cseperedett a lányom, Edit, az oda-vissza utazgatás egyre nehezebbé vált az akkori bürokratikus akadályok, folytonos engedélykérési procedúrák miatt. Elegem lett abból, hogy a forgatásokat úgy kellett beosztatni, hogy mikor kapom meg a pecséteket, mikor adják ide az útlevelemet, mikor lesz meg a vízumom. Ez így együtt sok volt. Belefáradtam ebbe a bizonytalanságba, az állandó alkalmazkodásba. Inkább fogtam magam, és otthagytam az egészet. Nem ért annyit a vörös szőnyeg, a luxuslakosztály…
