A nádassal körülvett kis balatoni strandon, ha indul a nyár, évek óta megjelenik egy apa a fiával. Mindig késő délután jönnek, vagy kora délelőtt, akkor a strandon nincsenek túl sokan.

Sok éve látom őket. A férfi dús fekete haja mára megőszült, a nemrég nagykamasz fiú huszonéves gyerek maradt. Puha fehér testével, laza ízületeivel, kaszáló mozdulataival, nehezen érthető dödögő beszédével ugyanaz a boldog kisfiú, mint évekkel ezelőtt. Miután az egész lépcsőt elfoglalva, óvatosan learaszol, esetlen boldogsággal találkozik a vízzel. Elmerül nyakig, kurjongat. Egyik kezében úszógumit tart, a másikkal apja felé integet. Az már jóval előbbre tart, vissza-visszanéz a fiára. A környékre való, egyszerű, kétkezi ember lehet, asztalos vagy villanyszerelő vagy kisgépjavító, amolyan ezermester. Inas, izmos férfi ma is. Az arca nem árul el érzelmeket. Akkor sem, amikor int a fiúnak, hogy maradjon ott, ahol van, ő bemegy úszni. Erős karcsapásokkal merül a vízbe, jó idő múlva ér vissza. A termetes fiú elvan az úszógumijával, forog, pacsál, ott marad, azon a helyen, ahol az apja hagyta. Az öröme, amikor a férfi visszatér, hangos, suta boldogság.

Így megy ez évek óta. Néha kijön velük egy idős asszony, felöltözve ül a parti padon, míg ki nem jönnek a vízből. Akkor a széttárt törülközővel jól megdörgöli nagyra nőtt unokáját. A fiú dödögve nevet, az úszógumiját akkor is fogja erősen.

Hogy miért ők jutottak eszembe, amikor a szív dolgairól olvastam nemrég – nem tudom. Soha nem beszéltem velük. Semmit nem tudok a sorsukról. Egyedül azt az apró szeletét láthatom olykor az életüknek, ami ott a nádas ölelte vízparton nyaranta lejátszódik. És ez elég.