Éva kora harmincas, tétován és halkan beszél arról, hogy magányos. Jó munkája van, csinosnak is érzi magát, mégsem sikeres a párkapcsolatok terén.

– Hát, nem is tudom, hogy hol kezdjem… Talán az a legnagyobb probléma az életemben, hogy nincs párkapcsolatom egy ideje.

– Mióta van egyedül?

– Hát… úgy igaziból még komoly kapcsolatom nem is volt. Már úgy értem, akivel jártunk volna, vagy ilyesmi. Csak szerelmeim voltak.

– Abból sem lett kapcsolat?

– Áááá… Arról nem is tudtak azok a férfiak. Vagyis lehet, hogy sejtették, de jól titkoltam (kényszeredett mosoly), úgyhogy most az van, hogy otthon ülök hétvégenként, nyáron a szüleimmel megyek még mindig nyaralni, ami a világ cikije, de legalább kimozdulok.

– A plátói szerelmekből lehetett volna valami?

– Hát… talán. De inkább nem. Tudja, ezek olyan férfiak voltak, vagyis ez hülyeség, a suliban még csak fiúk voltak, szóval mindegyiknek volt valakije. Én csak ábrándoztam róluk. Hogy milyen lenne velük.

– És ők közeledtek volna?

– Volt olyan is, persze. De én nem kezdek olyannal, akinek van kapcsolata. Mondjuk, arról sokszor gondolkodtam, hogy vajon értem otthagynák-e azt a valakit.

– De ez nem történt meg sosem?

– Nem. De én amúgy nem olyan lány vagyok, akit könnyen megkaphatnak.

– Ez úgy hangzik, mintha azt szeretné látni, hogy megharcolnak önért.

– Jó, tudom, hülyén hangzik, de szerintem igenis fontos, hogy érezzem, hogy kellek.

– Ahogy erről beszél… mintha biztosra szeretne menni egy párkapcsolati kezdeményezésnél.

– Persze! Nekem nem kellenek a csalódások és a fájdalmak! Tudom, hogy nincs garancia, de legalább lássam, hogy harcol értem. Akkor érezhetném, hogy tényleg komolyan akarja.

– Kamaszkortól kezdve mindenki próbálgatni kezdi önmagát a párkapcsolat területén. Átéli az első szerelmeket és szakításokat, ez egyfajta felkészülés a felnőttkorra, amikor már ezen tapasztalatait hasznosítani tudja.

– Hát akkor én eleve hátrányból indulok! Nekem nincsenek ilyen tapasztalataim, de ettől még tudom, hogy mire vágyom! Boldogságra és biztonságra! Csak épp nem találom…

Egyedül maradva

A „már mindenki járt valakivel, csak én nem” állapotot jelző mondat ha tizennégy-tizenöt évesen hangzik el valakinek a szájából, általában elnézően mosolyog mindenki, ugyanezt két-három évvel később már hümmögés és „hát, nem tudom…” mondatok kísérik. Ahogy telnek-múlnak a hónapok és évek, úgy nő általában a szorongás és a stressz mindenkiben, és a „feladat” gigászi méreteket ölt. Ha egy nő a harmincas évei táján párkapcsolati hiánnyal küzd, akkor végképp elönthetik a félelmek attól, hogy reménytelenül egyedül marad.

A fiatal felnőttkor az az életszakasz, amikor már a családalapítás és a gyerekvállalás gondolata lenne központi, és nem az inkább kamaszévekre jellemző rövid kapcsolatok, vagy azok hiánya. Akinek a magánélete ilyen szempontból deficites, vagyis barátságokat kötött, de párkapcsolatot nem, olykor komoly visszahúzódással és távolságtartással reagálhat, ami tovább nehezítheti az ismerkedést. A vágyak és a realitás eltávolodhat egymástól, ami a potenciális partner felé támasztott elvárások számát fogja növelni.