Sziasztok, újra! Fel se tűnt, hogy beszélek itt összevissza, és még nem is meséltem arról, amiért tulajdonképpen itt vagyok Angliában, a napsütötte Bournemouth-ban. (Igazat beszélek, most is épp 30 fok van, a tengerparton tömegnyomor.)
Támogató közösség
Első hetemen egy drága német lány, nevezett Marie karolt fel és kísért el leendő munkahelyemre, Townsendbe, a Youth Centre-be. Ő nem sokkal előttem, januárban kezdte az önkénteskedést itt, még bizonytalanul figyeli a megállókat, hogy hol kell majd leszállnunk. Később kiderül, hogy ő se, én se tudom hónapokig megtanulni, hogy időben jelezzünk a buszon. A Youth Centre-be belépve harsányan köszönt egy Jim Carrey-re emlékeztető úr. Terry, az én time managerem kirobbanó energiával vág bele a következő hónapok felvázolásába. Közben viccelődik, nevet, nevetek én is mintha érteném, kérdéseket tesz fel, bólogatok, majd visszakérdezek, amikor rájövök, hogy a fejrázás nem mindig kielégítő válasz. Egyszer csak kezembe nyomja a mobilját, és máris egy telefonhívásban vagyok valakivel, aki nem tudom, hogy ki, de hát ő is angolul beszél, hogy a fene egye meg. A telefonbeszélgetést túléltem (pedig le kellett betűznöm a nevemet, ami azért megrázó élmény volt), és a kábé 2 órás találkozó végére úgy érzem, kifolyik az agyam. Egyre csak szabadkozom a gyenge angolom miatt, persze Terry biztosít felőle, hogy nagyon is jól megy ez nekem, és megvallja, hogy amúgy is, ő meg egyáltalán nem beszél magyarul, szóval… Mindenesetre a lényeget megértem. A program, amiben részt veszek a Chatterbox Project, ami egy támogató közösség fogyatékossággal élő fiatalok számára. Két korcsoport van: 11-től 18 évesekig és 18-tól 25-ig. Keddenként személyes találkozó van, ilyenkor sütünk-főzünk, együtt játszunk, prezentációt készítünk vagy mutatunk be (akármiről, a témát ők választják, a lényeg, hogy gyakorolják, hogyan kell elkészíteni egy ilyet, és aztán hogyan kell előadni közönség előtt). Hétfőn és szerdán pedig Zoom-találkozót tartunk. Az online találkozókat még a Covid kezdetekor vezették be, de tartják továbbra is, mivel vannak, akik a személyes találkozókon nem tudnak részt venni (a távolság, az időpont, vagy akár szociális szorongás miatt).
Hab a tortán
A fiatalok állapotáról – valószínűleg személyiségi jogok miatt – nem kapok túl sok infót, csak azt tudom, hogy nagyon sokszínű a csapat. Van, aki Down-szindrómás, van, aki autizmussal él, vagy valamilyen testi fogyatékossággal, és van, aki ADHD-s (figyelemhiányos hiperaktivitási zavar – a szerk). Egy napon az egyik Chatterbox-tag odajön hozzám, és megmutatja a vágásokat a karján, amiket magának okozott. Szóval van köztük, aki önsértő. Erre azért felkészíthettek volna, hogy mit mondjak, mit mondhatok egy ilyen helyzetben. Hogy ne álljak ott némán és ne is mondjak valami blődséget neki.
Ennek ellenére örülök, hogy Terry és a többiek nem azt tartják velük kapcsolatban a legfontosabb infónak, hogy milyen fogyatékossággal élnek, hanem mondjuk, hogy mi a hobbijuk, hogy melyik a kedvenc Disney-meséjük, hogy van köztük, aki a fociért, van, aki a zenéért és van, aki a vidámparkokért rajong.
Mikor már tényleg csak bólogatni tudok, Terry kikísér a buszmegállóba és elköszön. Elengedek három buszt, mire eszembe jut, hogy integetni kell nekik, csak akkor fognak megállni. Van pár napom feldolgozni a rengeteg új információt, aztán elérkezik az első Zoom-szesszió. Egymás után jelentkeznek be a fiatalok, már jó sokan vagyunk, nagy a nyüzsi. Itt van Marie és az ő szupervízora, bemutatnak és bemutatkozom, hogy én vagyok az új önkéntes Magyarországról. Ezután másfél órára a csendes megfigyelő szerepét választom. Az ülés végén zsong a fejem, és el se tudom képzelni, hogyan leszek hasznára ennek a csapatnak.
Készülnek a palacsinták…
Aztán elérkezik az első személyes találkozó. Marie-val és Matteoval (az olasz lakótárs) már a Youth Centre-ben pakoljuk ki a székeket, készítjük elő a konyhát a palacsintasütésre – Pancake Tuesday (palacsinta kedd – a szerk.) van ugyanis. Először a 11-18 éves csoport érkezik. Egymás után szállingóznak be a fiatalok, Matteo mindenkivel lepacsizik, Marie is vált pár szót az érkezőkkel, aztán egy nagy körbe leülünk. Mindenki bemutatkozik, és mondhat valami jó hírt, vagy pozitív dolgot, ami történt velük a napokban, vagy bármit, amit meg szeretnének osztani a többiekkel (általában így kezdődnek a találkozóink). Ezt gyorsan letudjuk, mert már mindenki nagyon izgatott a Pancake Tuesday miatt. Van pár lelkes jelentkező palacsintasütésre, fogjuk a recepteket és nekilátunk. Tojás, liszt, nem tudom még mi, mérleg kerül elő, igazi csapatmunka van.
Jó alkalom ez a Chatterboxosoknak, hogy gyakorolják az önálló munkát a konyhában, rólam meg aztán nem is beszélve. Már melegítjük is a serpenyőket, csurran-cseppen az olaj rá. Hopp, egy kicsit sok lett, nem baj jó lesz az úgy. (Nem ezt gondoltam, igazából kicsit kapkodtam a fejem, és pánikoltam, hogy nem lesz egy épkézláb palacsinta se a tányérokon.) Az első „palacsintaság” elég különlegesre is sikeredik, de hát az első amúgy is mindig olyan, nem? Terry érkezik a kicsattanó pozitivitásával, megforgat egy palacsintát a levegőben. Ez nagyon tetszik mindenkinek, úgyhogy innentől kezdve ezt gyakoroljuk. Úgy érzem, ebben is csak hinni kell. Hogy repülni fog az a jövendőbeli fahéjas, és valamikor vissza is érkezik, ha laposan a serpenyőbe az már csak hab a tortán.
Hihetetlen mosolyok jelennek meg az arcokon és csillogás a szemekben. Palacsintasütő társaim büszkék magukra és büszke vagyok én is. Küldetés teljesítve.
A kakaós, lekváros, citromos remekműveink hamar elfogynak, a fiatalok elszállingóznak, megkezdjük a romok eltakarítását, és Terry figyelmeztet, hogy akkor most van pár percünk, és érkezik a következő csapat. Jó, nem mondom, akkor egy kicsit meg kellett ráznom magam, hogy akkor most ezt még egyszer előröl, de most már tudtam, hogy miért csinálom. A nevetésért, ha valami félresikerül, a türelemért, amit tőlük kapok, ha harmadjára se értem, amit mondanak, és azokért a büszke mosolyokért egy-egy felröppenő és sikeresen landoló palacsinta után.
Szöveg: Schmidt Sára. Köszönet a képekért Schmidt Sárának.
