– Először egy hónapig bírtam odabent – meséli készségesen, amikor találkozunk. Vidám szemében nyoma sincs az akkori kétségbeesésnek. – Nagyon sok szabály volt Komlón, amit nehezen fogadtam el, ezért egy hónap után úgy döntöttem, hogy hazajövök, megoldom egyedül is, hiába mondták a többiek, hogy igazából csecsemő vagyok, aki járni sem képes. Otthon aztán sikerült még mélyebbre innom magam, a rettegés, a szorongás, a halálfélelem bugyraiba. Ha van földi pokol, akkor én elmondhatom, hogy jártam ott.

Egy régi képet is mutat magáról, amin zavaros szemekkel néz az objektívbe, püffedt arca teljesen eltorzult. És mesélni kezdi, története egész messzire nyúlik vissza.

„Édesanyám családja mindig is szőlőműveléssel foglalkozott, az apám szülei viszont munkások voltak. A két család, miként a Rómeó és Júliában, gyűlölte egymást. A szüleim azért házasodtak össze, mert már ott voltam édesanyám pocakjában. Az érkezésem azonban a két családot nem boronálta össze, állandóak voltak az összetűzések. Alkoholgőzös, veszekedős hétköznapokba születtem, aminek az vetett véget, hogy édesanyám meghalt. Ekkor kilencéves voltam. Alig emlékszem anyámra, csak egy-két emléket tudok felidézni a korai évekből. Az egyik, amikor apám részegen üldöz, és én kimenekülök a nyári konyha ablakán.

ALKOHOLISTA KARRIER

Az anyai nagyszüleimhez kerültem, innentől kezdve vannak emlékeim arról, hol fekszem le, milyen a szobám, az otthonunk, ahol élünk. A régi típusú családi házat ezer négyzetméteres kert veszi körül, ahol szőlő terem, és ahol minden nap dolgozni kell. Nekem is. A rossz elosztású lakásban egy átjáró szobát kapok, ahol mindig szem előtt vagyok. Gátlásos és irigy gyerek cseperedik belőlem, irigylem a lakótelepi gyerekeket, akiknek nem kérges a kezük, nem kell a szőlőben dolgozniuk, trágyát hordaniuk. Hogy van külön szobájuk, mernek élni, beszélgetni a lányokkal, én viszont gátlásos vagyok, és szégyellem magam. A pincében közben ott áll a bor, amiből nem tilos inni egy-egy pohárkával már tizenkét évesen sem. Természetesen a nagyapám is alkoholista volt, mégis őt szerettem jobban, mert a mamám, mint egy katonatiszt őrködött felettem. Az iskolában verekedős, veszekedős gyerek voltam.

Véletlenül meghallottam, ahogyan beszélgetnek rólam a nagyszüleim. Lemondás volt hangjukban. Akkor elhatároztam, jó leszek. De ezzel olyan gúnyát húztam magamra, ami nem volt az enyém, a megfelelni vágyás pedig csak növelte a feszültséget. Közben bekerültem egy szakközépiskolába, villanyszerelőnek tanultam. Itt kezdődött a diszkós korszakom, és vele a sör, a röviditalok. Józanul szorongó voltam, az alkohol hatására laza, bátor lettem, aki végre oda mer menni a lányokhoz. Az iváshoz azonban pénz is kellett, de mivel zsebpénzt nem kaptam, lopni kezdtem. A lopások miatt többször is a rendőrségen kötöttem ki, ahonnan nagyapám hozott haza, és ettől csak nőtt bennem a szégyenérzet, a gátlásosság. Az alkohol utáni vágyamat azonban már nem lehetett visszatartani. Otthonról reggelente bevittem a suliba az egy-egy liter bort, tanítás előtt megittuk, kilencre már részegek voltunk, tízre pedig kezdtünk kijózanodni, a tanítást tulajdonképpen másnaposan csináltuk végig. A suli után egyből elvittek katonának, ahol gyakorlatilag kiképeztek alkoholistává. Ott lettem profi , megtanultam, mit, mivel lehet inni, hogyan lehet elleplezni a másnaposságot. Mire leszereltem, nagyapám meghalt, a mamám irányította tovább az életem. Rögtön el kellett mennem az első helyre dolgozni, akkor is, ha az nem volt a végzettségemnek megfelelő. A mamám megkövetelte, hogy leadjam a pénzt, alig maradt nálam valami, ami állandóan veszekedésekre adott okot.

Nem volt olyan barátnőm, akit meg ne szólt volna, mindegyikről azt feltételezte, hogy a pénzünkre hajt. A munkahelyemen folytatódott az ivászat, reggel a kocsmában kezdtünk, a kocsmában végeztünk, és napközben is mindig megtaláltam azokat a helyeket, ahol hozzá lehetett jutni egy-egy sörhöz. És ekkor valaki megkínált droggal. Az amfetamin csodát tett velem, végre jókedvű, felszabadult lettem, mindenhez kedvet és erőt éreztem. A drog hatására szedtem össze a bátorságot, hogy elköltözzek a nagymamámtól. Egy hátizsákkal jöttem el, és egyúttal a munkahelyemet is feladtam. Ez csapda volt, mert nem volt pénzem se alkoholra, se drogokra. Ekkor kerestem meg az apai családomat, akikkel korábban egyáltalán nem tarthattam a kapcsolatot, mert a nagyszüleim ellenük neveltek. Az apai nagymamám óriási szeretettel fogadott. Kaptam a házukban egy kis nyári konyhát, ahol végre önálló lehettem. Ez volt az első hely az életemben, ahol senki sem kényszerített semmire, és nem katonáskodott felettem. Ha kellett egy ezres, akkor a nagymamám adott, és a pénzből tudtam inni, ami már kellett ahhoz, hogy egyáltalán el tudjam indítani a napot.

Magamtól kerestem munkát, dolgozni kezdtem, és ettől kezdve már megkerestem az italra valót. Mindig azon járt az eszem, hogyan, mikor tudok inni. A fizetés elég kevés volt, ezért kijártunk lopni Bécsbe a barátaimmal. Rengeteget kerestem ezzel, annyit, hogy ha el is kaptak a rendőrök, a büntetést simán kifizettem. A pénzből újra tudtam drogozni, diszkóba járni, mert a szórakozás volt az egyetlen értelme az életemnek. De aztán az egyik barátom jó munkát ajánlott, olyat, amivel sok pénzt kereshettem, riasztórendszereket szereltem a szabadidőmben, és már nem volt szükség arra, hogy lopni járjunk. Egyre inkább a pénz lett az életem fő mozgatórugója, már nem szórakozni akartam, hanem többet és többet keresni. Ahhoz viszont, hogy dolgozni, pörögni tudjak, drogoznom kellett, az amfetamin felpörgetett, attól jöttek az ötletek, az életkedv, az alkohol pedig a feszültségcsökkentéshez volt szükséges, az segített kiengedni, attól tudtam aludni, egyáltalán pihenni. Az alkohol hajnalban megy ki az emberből, háromnégy óra körül, de ahogy kiszáll, a helyébe lép a szorongás, ami összeszorítja az ember torkát, jön a páni félelem, amiből csak az első üveg sör szabadít meg.

CSALÁD ÉS RETTEGÉS

Ez idő tájt ismerkedtem meg a feleségemmel egy diszkós éjszakán. Az első pillanatban közöltem vele, hogy én vagyok a piás Ati, tudnia kell, ha akar tőlem valamit. Ő is ivott és drogozott, de én mindig többet, soha nem tudtam a határt. Közben nagyon megváltoztam, a barátaim elkezdtek a pénz miatt tisztelni, felnéztek rám, amit én nagyon élveztem, beképzelt és nagyképű lettem. Anival összeházasodtunk és hamarosan várandós lett, ami az első pillanatban hatalmas öröm volt, a másodikban azonban megrémültem az óriási felelősségtől. Rájöttem, hogy még többet kell dolgoznom, hogy mindenünk meglegyen, hogy a gyereknek legyen egy külön szobája, olyan, ami nekem soha nem volt. Ehhez azonban még többet kellett innom és drogoznom. Nem vettem észre a testi tüneteimet, hogy fel vagyok fújódva, hogy fáj a hasam. A kislányom kétéves volt, amikor hasnyálmirigy-gyulladással kórházba kerültem. Harminchárom éves voltam ekkor, és az orvosok elmondták, hogy ezt az alkoholnak köszönhetem, de én nem hittem el! A kapcsolatom a feleségemmel romlani kezdett, állandósultak a veszekedések, és hogy újra helyreálljon a béke, hozzájárultam, hogy beültessenek egy kapszulát, amire ha ráiszom, roszszul leszek. De csak egy hónapig voltam tiszta, utána kipróbáltam, milyen, ha bekapok egy kis sört. Nem volt nagyobb gond, úgyhogy újra jött az alkohol, a drogokkal azonban szakítottam. Felvettem egy alkalmazottat, aki helyettem dolgozott, és én maradtam otthon a lányommal gyesen. Ez azt eredményezte, hogy még több időm volt az ivásra. A feleségemmel ekkoriban már sokat veszekedtünk, volt, hogy el is költözött, de újra és újra kibékültünk. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy ő szintén alkoholista családból származott. A második lányom születése után már tényleg kicsi volt a nyári konyha, megvettem életünk első lakását. A kisebbik lányommal is én voltam otthon, nem tudom, hogyan vigyáztam rá, mert ekkor már teljesen az alkohol uralkodott felettem. Ha aludt, leszöktem a kocsmába inni. A következmények nem maradtak el, elpattant egy ér az orromban, olyan rossz helyen, hogy nem lehetett elállítani a vérzést, szinte éjjelnappal véreztem, a feleségem vitt kórházról kórházra. A vérzés elállítása iszonyú fájdalmas beavatkozás árán történt, de talán még ennél is rosszabb volt, hogy bent kellett maradnom a kórházban, és egy kortyot sem ihattam. Aznap éjjel delíriumba estem, hallucináltam, nem tudtam, hol vagyok, halálfélelem vett erőt rajtam. Amikor hazakerültem, félelmemben, hogy ezt még egyszer át kell élnem, nem mertem többet inni. Ezt az állapotot hívják száraz alkoholizmusnak: a testi tünetek, a fájdalom néhány nap múlva ugyan elmúlik, de a félelem marad. Pánikbeteg lettem. Nem mertem kimenni a lakásból, mindentől és mindenkitől rettegtem, a telefont sem vettem fel. Annyira befelé fordultam, hogy megszűnt a szex utáni vágy, és minden társas kapcsolattal felhagytam. A feleségem máshol keresett vigaszt. A lányokat továbbra is én gondoztam, zombi üzemmódban, mert amikor csak lehetett, aludtam. Gyakorlatilag végigaludtam két-három évet.

LASSAN AZ ÚJ ÉLET FELÉ

Ez az időszak azzal ért véget, hogy az alkalmazottunk felmondott, nekem pedig döntenem kellett: vagy felszámolom az üzletet, vagy csinálok magammal valamit. 2008 októberében, hogy dolgozni tudjak, újra elkezdtem szedni az amfetamint. Alkohol helyett, feszültségoldásképp gyógyszereket vettem be, nyugtatókat, de ezeket hamar felváltotta újra az alkohol. Újfajta drogok jöttek, amelyek egész másképp hatottak rám. Agresszív lettem, a feleségemet folyamatosan megaláztam, a lányokat ellene neveltem, azt gondoltam, én vagyok a magasabb rendű, mivel én keresek többet. Rengeteget veszekedtünk, mert Ani már nem drogozott, felhagyott ezzel, amint terhes lett, tanult, leérettségizett, és jó munkája lett. Valamiért mégis kitartott mellettem. Aztán eljött az a pont, ami nála is betette a kaput. Egy hétvégi kirándulás alkalmával epilepsziás rohamot kaptam. Innentől kezdve minden drogot és alkoholt kidobott az ablakon, lehúzott a vécén, kihajigált a lakásból. Elviselhetetlen volt számomra, hogy a saját lakásomban nem csinálhatom azt, amit szeretnék. Elmérgesedett közöttünk a viszony, és ekkor már én is másban kerestem a menedéket. Közben vettünk egy házat, én kimenekültem oda, a feleségem pedig a régi lakásban maradt. Addigra testileg már romokban hevertem, 110 kilósra híztam, az orvos, ahová a szeretőm és a gyerekkori barátom hurcolt el, azt mondta, hogy ha így folytatom, meg vannak számlálva a napjaim. Kórházba kerültem, a feleségemmel a válás szélén álltunk, a házunk, ahol laktam, romokban, mert csak szétverni voltam képes, felújítani nem. Az osztályon is ittam, de tudtam, hogy nincs tovább, két hét a kórházban rajtam már nem segít. Egyik ismerősömtől hallottam a komlói alapítványról.

A feleségem vitt be, akinek elmeséltem a tervemet: elvonulok ide, mert talán ez az utolsó esélyem. Azt felelte, támogat mindenben, csak legyen már ennek vége! Az alapítványnál világosítottak fel bennünket arról, hogy az alkoholista családjában nemcsak az alkoholista a beteg, hanem többnyire a családtagok is. Ani, a feleségem társfüggő. Ő megértette és elfogadta ezt, olyan csoportba kezdett el járni, ahol dolgozhat önmagán. Amikor egy hónap után elmenekültem Komlóról, azt mondta, házasodjunk össze, templomban, kezdjük elölről. Tudja, hogy megcsaltam, de megbocsát. Én akkor annyira elszégyelltem magam, hogy nem tudtam a szemébe nézni, és másnap a kocsmában hulla részegre ittam magam. Nem voltam képes elviselni azt az iszonyú bűntudatot, amit akkor éreztem, mert közben Komlón kinyitották annyira a szemem, hogy tudtam, mit követtem el azok ellen, akiket a legjobban szeretek. Két hét ámokfutás kezdődött, de a bűntudatot semmi nem nyomta el. Ekkor hívtam fel ismét az alapítványt. Még két napot kellett kibírnom, és viszszamehettem. Megváltás volt, mert ekkorra olyan mélyre kerültem, hogy odabent már mindent megcsináltam, amit csak kértek. Lassan, apránként felgöngyölítettük a múltat, hogy mi mindent követtem el a családom ellen, hogy hányszor voltam felelőtlen, hányszor veszélyeztettem az életüket, hogy a lányaim még soha nem láttak józanul. A feleségemmel hónapokig nem találkozhattunk, és a lányaimat sem láthattam. Talán az idő és a távolság volt az oka, hogy újra vágy ébredt bennünk, Anival ismét egymásba szerettünk. Amikor kijöttem, a családom várt rám, és nem mindenkinek jár a vörös szőnyeg, de engem azzal fogadtak. Egy év alatt új életet kaptam, lefogytam, megfiatalodtam, mindenki dicsért, és elismerte a teljesítményem. Közben pontosan tudom, mi mindent követtem el, hány embernek tartozom jóvátétellel. Mégis végtelenül szerencsésnek érzem magam, mert akik a legfontosabbak az életemben, a családom, a feleségem, a lányaim, ennyi viszontagság után is megmaradtak nekem.”

Rist Lilla

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2017/16. számában jelent meg.

Szöveg: Rist Lilla

Illusztráció: iStock