Szóval, milyen is volt Algéria?

Azt nem lehet szavakkal kifejezni. Nagyon tömény, még mindig a hatása alatt vagyok. Algéria egykor francia gyarmat volt, itt mindenki arabul és franciául beszél. Amikor megérkeztem, és megtudták, hogy én is beszélem az egyik nyelvüket – Egerben az Eszterházy Károly Főiskolán francia-romanisztika szakon végeztem –, egyből a tenyerükön hordoztak.

Nem azért inkább, mert csinos, fiatal, európai nő vagy?

Most voltam életemben először arab országban, igazi kultúrsokk volt számomra ez a négy nap. Azon gondolkodtam, hogy ha életvitelszerűen kellene ott élnem, akkor ez nem az én világom. Mert például egy nő nem sétálhat csak úgy egyedül az utcán. Kell lennie vele egy férfi kisérőnek, mert ha nincs, azt gondolják, hogy szabad préda. Ez nem annyira jó. De közben meg azt láttam, hogy az emberek megbecsülik egymást és tisztelik a nőket. Egyáltalán nem éreztem, hogy tárgyiasítva lenne a női test, amiről most annyit beszélnek Európában. Szerintem azon nincs mit csodálkozni, hogy ha valaki mindenét kipakolja, azt tárgyként kezelik. Algériában ez elképzelhetetlen. Az észak-afrikai férfiak ennél sokkal nagyobb becsben tartják a feleségüket és a nőket általában. A koncerten, az egyik dalnál elmeséltem, milyen szerencsés vagyok, mert van férjem és két szép kislányom. Hatalmas ovációval fogadták. Ebben a kultúrában a legnagyobb érték a család. Az is nagyon tetszett, hogy nem lóg mindenki állandóan a neten, hanem egymással foglalkoznak. Mi sokkal rosszabb mentális állapotban vagyunk itt Európában.

Azt olvasmányélményeimből tudom, hogy a mentális egészség kérdése különösen fontos számodra, ahogy a gyerekek és az oktatás is.

Igen. Én is nagyon sokat köszönhetek az oktatásomnak. Azért, hogy társadalmi réteget tudtam váltani, az iskoláimnak tartozom hálával. Két évtizede az oktatást még egy általános színvonal jellemezte, és nem voltak olyan eget rengetőek a különbségek. Az számított, hogy valaki járjon iskolába, és kevésbé az, hogy hova. Nem vagyok biztos benne, hogy egy kislány, aki Csepelről, munkáscsaládból, hasonló körülmények közül érkezik, mint én, ugyanúgy ki tudna törni ma, 2022-ben, mint ahogy nekem sikerült. Ehhez, persze, hozzátartozik, hogy én mintadiák voltam, szerettem tanulni, de rengeteg támogatást is kaptam.

Szóval, szorgalmas voltál.

Ó, nagyon, és az vagyok ma is. Például sokat olvastam Algériáról még indulás előtt, amit meg is osztottam a zenekar tagjaival. Felkészülten érkeztünk, és jól is tettük, mert másnap elhívtak egy tévéműsorba, ahol franciául kellett interjút adnom. Kérdeztek mindenről, a gasztronómiai élményeimről, mit gondolok a zenéjükről, a kultúrájukról, és ha nem lettem volna felkészült, megnézhettem volna magam. Hiába voltam egy évet Franciaországban au pair-kedni, most szembesültem csak vele, mekkora érték a nyelvtudásom. Rájöttem, hogy ezek a franciául beszélő, de nem európai országok az én valódi közegem, egy francia sosem fog engem ennyire komolyan venni.

Mikor éltél Franciaországban?

Közvetlenül érettségi után, a felnőtté válásom fontos állomása volt. Le akartam válni az itthoni közegről.

De akkor már két éve jártál a jövendőbeli férjeddel (Nagy Bálint rendező-operatőr – a szerk.)! Tőle is távolodni akartál?

Párkapcsolati vízválasztó is volt, hogy ez most egy cuki diákszerelem-e, vagy több annál. Azelőtt, hogy megismerkedtem volna Bálinttal, magamnak kellett megoldanom az életemet. Miután összejöttünk, elkezdtem ezeket a terheket rápakolni. Érettségire pedig már úgy éreztem, lélegezni sem tudok nélküle. Túlságosan eltűntem ebben a történetben, egész komoly identitásvesztést éltem meg. Vissza akartam találni ahhoz az erős lányhoz, aki a megismerkedésünk előtt voltam. Ezért mentem ki Párizsba, hogy megtudjam, ki vagyok én, tudok-e még egyáltalán egyedül létezni. Két hét alatt kiderült, hogy tudok, úgyhogy új célt kellett találnom. Ekkor döntöttem el, hogy jól megtanulok franciául.

Azt olvastam, hogy amikor tizenhat évesen megismerkedtél Bálinttal, a családjába is egyből beleszerettél, különösen az anyósodba, és hogy ez mind a mai napig így van.

Először nem is akartam elhinni, hogy létezik ilyen anyuka, aki ennyire elfogadó, támogató, akinek ennyire nincsenek elvárásai, rejtett gondolatai, hátsó szándékai. Nem azért, mert hízelegni szeretnék neki, de amit ő abban a családban megteremtett, az előtt le a kalappal. Emlékszem, mennyire meghatott az első karácsony, amit együtt töltöttünk. Annyira elérzékenyültem, hogy elvonultam kicsit pityeregni. Jött is utánam Bálint, hogy úristen, mi történt, én meg mondtam, hogy semmi rossz, csak annyira szép a karácsony náluk.

A te édesanyád viszont alkoholista volt, ami nehéz sorsot jelentett az egész család számára. Egy interjúban azt mondtad, mindezek ellenére édesapád mindig arra biztatott titeket, hogy tiszteljétek és szeressétek az édesanyátokat. Ez igazi emberi nagyságra vall.

Szerintem is. Gyerekként nem is értettem, ezt a helyzetet apu hogyan tudja elviselni. Ő ugyanis tényleg szerette és tisztelte anyut minden állapotában, alkoholistaként is. Felnőtt fejjel fogtam csak fel, hogy ez valóban mekkora dolog, hogy annyi csalódás ellenére mindig képes volt szeretni a feleségét. Végül a nővérem és én beszéltük rá, hogy váljanak el, mert ő nem akart. Nagyon sokáig hitte, hogy anyu meggyógyul, rengeteget tett érte és segített neki. Hűséges férjként meg kellett élnie a szerelem legsötétebb bugyrait, hogy a szerelme alkoholista lett mellette, és ezért végig mardosta az önvád.

Azt sikerült rekonstruálnotok, édesanyád hogyan lett alkoholista?

Ő furcsa, tanyasi családból érkezett, ahol mindenki ivott, az anyja, az apja, tényleg mindenki. Földművesek voltak, és egy elzárt mikrovilágban éltek, ahol az alkohol volt a problémamegoldás egyetlen módja. Nagyon nehéz, terhelt környezet.

Anyu és apu tizenévesek voltak, amikor mindketten a Csepeli Erőműbe mentek dolgozni. Ott ismerkedtek meg. A nővéremmel úgy raktuk össze a történetet, hogy anyu az első időkben még rendben lehetett. Miután összeházasodtak, aput elvitték katonának, és anyu tizenkilenc évesen másfél-két évre ott maradt egyedül velünk. A gondok nem ekkor kezdődtek, hanem később, de szerintem az akkor megélt magány hatására. A családjából azt a mintát hozta, hogy a problémákra az alkohol a válasz.

A nővérem és én különböző megküzdési stratégiát alkalmaztunk. Ő mindig beleállt a vitába, számonkérte anyut, miért iszik, rászólt, hogy hagyja abba. Én pedig pont ellenkezőleg, magamba zárkóztam, a könyveimbe, a tanulásba temetkeztem, és igyekeztem minél kevésbé tudomást venni róla.

Anyu egyébként nagyon temperamentumos, laza nő volt. Amíg nem csúszott le, ő dominált a párkapcsolatban, ő osztotta be például a pénzt. Apunak pont egy ilyen nő kellett, aki megmondja neki, mit csináljon. Ezért is volt borzalmasan nehéz számára átvenni az elsődleges gondoskodói szerepet. Szép lassan vált valódi apává.

Hogyan vetted rá magad, hogy egy nemrég megjelent TEDx- előadásban édesanyád alkoholizmusáról mesélj?

Először is most jutottam el odáig, hogy képes vagyok a gyerekkoromról beszélni. Másodszor azt akartam, hogy az előadásnak legyen értelme, hogy aki megnézi, az lássa, itt egy lány, aki nehéz körülmények között nőtt fel, mégis lett belőle valami. Segíteni akartam az esetleg hasonló helyzetben lévő gyerekeknek. Ha kislányként láttam volna valakit ilyesmiről beszélni, tudom, hogy nagyon sokat jelentett volna. Magyarországon az alkoholizmus még mindig tabutéma, pedig minden ötödik ember érintett valamilyen módon.

Egy gyereknek sok időbe telik megértenie, hogy nem felelős a szülei tetteiért.

Anyu rengeteg segítséget kapott tőlünk is, másoktól is. A halála után a nővéremmel napokon át beszélgettünk arról, mit tehettünk volna még. És mindig arra jutottunk, hogy semmit. De nem hibáztatom anyut, mert megértettem, hogy mindenki másmilyen alkat. Van, akibe hiába tolod az energiát, nem fogsz tudni több kitartást verni belé. Egy dologban viszont teljesen biztosak lehettünk, még az utolsó életszakaszában is, amikor már alig volt tiszta pillanata, hogy iszonyatosan szeretett minket. És mindig jókor, jó időben mondott jó dolgokat. Nem volt az az érzelgős típus, de mindig tudta, mit kell mondani.