Adassék hát e levél Lakatos György Liszt-díjas, Bartók- és Pásztory-díjas fagottművésznek, Kalocsa város díszpolgárának, négy nagyszerű gyerek édesapjának – azt mondtad, a többit hagyjuk, ezekre vagy a legbüszkébb.
Gyurikám, mit főzzek?
Drága Gyuri! Még orromban van a hársfátok száradó virágainak illata. Az édesanyád főzte hatalmas tepsi dzsuvecs íze, a beszélgetés hangulata – nevettünk is, könnyeztünk is –, muzsikusbarátok ültek a kalocsai ház asztala körül. Dés László a leves után esett be, de tálaltak azonnal neki is. Itt nem lehet lemaradni se levesről, se másról.
Ez az L alakú öreg ház családi hacienda. Mesélted, gyerekkorodban mind a négy nagyszülőtök itt élt veletek. Nagyapád pontos ember volt: 12-kor ebéd, 6-kor vacsora. Végigdiskurálták a délutánt a barátjával, már a kapualjban álltak, nagyapád ránézett az órájára, hatot mutatott: Na, most vagy hazamész, Jóska, vagy bejössz vacsorázni! Ilyenek voltak. Égő szemekkel mindig róluk meséltél, zenéről alig beszélgettünk. Én már csak Mamit ismertem. Nyolcvanöt éves volt akkor, röpült, kezében a merőkanállal. A fényképe ott van nálad, a legfontosabb helyen. És kis könyvedet, az Esti leveleket – neki ajánlottad.
– Amióta az eszemet tudom, ő cipeli a vállán az egész családot. Mindent, amit tudunk, tőle tudjuk. Pedig soha nem prédikál, egyszerűen csak csinálja az életet, amiben ott a család, ott vannak a vendégek, a barátok és összes tartozékaik. Akkor már volt Kék Madár, mondom neki, Mami, hoznám a zenekart vacsorára. Hányan lesztek?, kérdezte. Mondom, negyvenen. Mit főzzek? Nem azt mondta, hogy te őrült, mit képzelsz, negyven ember?! Csak annyit kérdezett: mit főzzek? Amikor az egész Operaház eljött Kalocsára a Bánk bánnal, hetven vendéget jelentettem be, akkor is csak ezt kérdezte: Gyurikám, mit főzzek? Legendásan főzött. A Mami pogácsái, zserbói, húslevesei, kelkáposzta-főzelékei, halászléi – fogalmak. A húgom a mai napig úgy vágja a hagymát, ahogy ő vágta, úgy főzi a kocsonyát, úgy csinálja a ráchalat. Anyukám ugyanazokat a karácsonyi süteményeket süti. Tizennégyfélét. Próbálnék Mamitól idézni, de nem lehet. Mert ő nem kijelentett, hanem csinálta. Mindenkit elfogadott. Diákkorunkban a húgom is, meg én is néha igen különös alakokat hoztunk haza. A Mami soha senkire megjegyzést nem tett. Asztalhoz ültette, és megetette.
Az Énektanár és a Dunai hajós
Az idei Kék Madár Fesztivál a harmincadik volt! A felgyógyulásod után te találtad ki, te keltetted életre. Kalocsán és környékén beteg és nehéz sorsú gyerekek támogatását szolgálja. Június első hétvégéjén három napig Kalocsán énekel, muzsikál, kiállít a szakma krémje. Ingyen jön, akit felkérsz, a ráadás: nálatok ebédelhet. Ma már a jelentkezők nem mindegyike fér a programba, sokan segítik az alapítványodat. Az a kedves plébános is, akinek a templomát nemrég zsúfolásig megtöltöttük, s aki a dörgő taps után megköszönve a koncertet, mosolyogva lépett a mikrofonhoz: „Huncutul megjegyzem, ha a vasárnapi misémen ennek a közönségnek csak a fele lenne jelen, de boldog volnék!”
Ez volt a nyitóhangverseny. Az első, amin édesapád már nem lehetett ott. Mozart fagottversenyét játszottad. Előre szóltál, a szólóba bele fogsz csempészni a legkedvesebb melódiái közül. Egy sorban ültem az édesanyáddal. Amikor ezeket a rövid betéteket játszottad, mélyen lehajtotta a fejét, peregtek a könnyei.
A valahai énektanár anyukádat még aznap este, amilyen erőszakos vagy, fölvitted egy színpadra, ahol meglepetés várta: ott tolongott száznál is több régi növendéke. És megszólalt a régiek kórusa, népdalok, kánonok, kottából, emlékezetből. Csillogtak a szemek, egyre csak jöttek föl a színpadra az énekelni vágyók. Odakint zsíroskenyér-vacsorát tálaltak a kalocsaiak, néhány zöldpaprika-halomra gondosan oda volt írva: Erős! A tapsviharnak lassan vége lett, édesanyádat – ragyogott, bár alig állt a lábán – hazavittétek, mi meg könnyekkel a szemünkben sokáig néztük, ahogy a kalocsai sétálóutcán még éjfélkor is énekelt a régi tanítványok alkalmi kórusa.
Azt reméltem, hogy találkozhatom a Bíró úrral. Azzal a kivételes polihisztorral, Dunát átúszó, mindenkit megsüvegelő, zenét imádó, csillagrendszerek és tengermélyek, történelem és botanika tudósával, mozdonyok szerelmesével, Kalocsa utolsó hullámos hajú gavallérjával – az édesapáddal. Elkéstem, ahogy a legfontosabbról mindig elkésik az ember. Te ápoltad, emelted, etetted az utolsó időben. Te, a szerelmetes fia. És te siratod, míg tartanak a könnyeid. S azon túl is.
