– Tati, mondok neked egy szellemes viccet – lépett oda hozzám a napokban Berni, aki már egy ideje a fejébe vette, hogy feltérképezi a magyar viccirodalmat.

– Hallgatlak, drágám.

– Szellem áll a fa mögött.

– Berni, ez a vicc nem szellemes, ez egy favicc.

– Igen, van benne fa is, de szellem is.

– De nem szellemes…, illetve az, de nem vicces. A faviccben éppen az a lényeg, hogy nem tréfás, humoros, mulatságos, poénos, nevettető – azaz nem szellemes.

– De ez az…

– Igen, de mégsem szellemes, csak „szellemes”.

– …

Nem folytatom, még egypár percig próbálkoztam megmagyarázni, hogy a szellemes többjelentésű szó, és hogy ez a favicc éppen ezzel operál, de úgy éreztem, mintha a falnak beszélnék. Vagy egy fának. Egyébként a favicc már önmagában paradox műfaj, úgy vicc, hogy közben nem vicc, azért szellemes, mert agyafúrtan nem szellemes. Kivéve, persze, ha szellemes…, de inkább hagyjuk ezt. Amikor egy viccet magyarázni kell, az már régen rossz. Márpedig egyre többször látom azt, hogy egy viccet magyarázni kell, pontosabban magyarázkodni kényszerül miatta, aki mondja. Nemrég olvastam egy cikket, amiben Rowan Atkinson igyekszik elmagyarázni, hogy mi a humor. Az angol komikus elmondta, hogy minden valamirevaló tréfának van egy céltáblája – a Mr Bean filmeknek az angol kispolgár, a Johnny English filmeknek a James Bond karakterek, és így tovább, minden viccben valakin nevetünk. Atkinson nemrég a következőket nyilatkozta a The Irish Timesnak: „Nekem úgy tűnik, a vicc dolga az, hogy sértő legyen, vagy legalábbis legyen meg benne a sértés lehetősége, ettől a potenciáljától nem lehet megfosztani. Minden viccnek van egy áldozata. Ez a vicc definíciója.