Mindig is kutyás voltál?
Inkább úgy mondanám, hogy mindig is szerettem az állatokat, és egész kicsi korom óta vágytam egy nagytestű kutyára. Mivel azonban – eleinte a szertorna, később pedig az artista iskola miatt – nem volt erre elég időm és energiám, családilag beláttuk, hogy nem lettem volna jó gazdi. Végül 28 éves voltam, amikor meglett az első kutyusom, Tufy, a yorki, aki aztán 14 éven át volt velem. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen apróságba fogok beleszeretni, de ő elmondhatatlanul a szívemhez nőtt, és aztán úgy alakult, hogy maradtam is a kiskutyáknál. A következő kutyám, Bogyó megint csak yorki volt, most pedig szintén egy apróság, Müzli teszi vidámabbá a hétköznapokat.
Mesélsz róla egy kicsit?
Müzlit – csivavának mondják, de szerintem minden van benne, ami egy ilyen kiskutyába belefér – örököltem. Artistakutya volt, és akkor került hozzám, amikor a színpadról már nyugdíjba vonult, miután több éven át Szörnyella de Frász mellett szórakoztatta a közönséget. Nemcsak elképesztően aranyos, de nagyon okos, hűséges kutya is, aki hiába nem „dolgozik” már a cirkuszban, ma is elképesztően aktív. Lehet, hogy a cirkuszi kutyáknál van nyugdíjkorhatár, de ez a tízéves kutyus ma is olyan, mint egy kölyök. Imád ugrálni, rohangálni, nagyon figyel a zenére – a cirkuszi produkció pedig ezekre az alapvetően meglévő képességeire épített, hiszen a manézsban is ez volt a dolga: szaladgálni, akadályokat átugrani és figyelni a zenét.
Erősítsd meg kérlek, hogy elmúltak már azok az idők, amikor rosszul ment a cirkuszi állatok sora!
Egyedi rossz példa mindig van, és sajnos ez okozza azt az óriási a félreértést, ami a cirkuszi állattartással kapcsolatban a fejekben van. Ha kutyákról beszélünk, akkor azt tudom mondani, hogy a közös munka alapja minden esetben a bizalom és a szeretet – a cirkuszban is. Ez egy olyan érzelmi kapcsolat, amiben a kutya legfőbb motivációja az ember elismerése és szeretete.
Aki valaha próbált már magánemberként kutyát nevelni, biztosan tapasztalta, hogy nem az agresszió, az erőszak vezet célra, hanem a szeretet és a jutalmazás.
Ez a manézsban is így van: ha nem vagy jóban egy állattal, vért fogsz izzadni, hogy elérd, hogy abban a két percben, amikor kell, megcsinálja neked, amit kérsz. Sokszor tapasztalom azt is, hogy a cirkuszi kutyáknak a produkción kívül is nagyon jó dolguk van. Míg sok nagytestű kutya egy panelban, vagy egy zárt kertben tengeti a napjait, ezek a kutyák ki tudják elégíteni azt az óriási mozgásigényt, ami bennük van, ráadásul a mentális kapacitásukat is le tudják foglalni. Az én kiskutyáim bejárták velem a világot, amerre mentünk, mindenhová vittük őket – furcsán hangozhat, de szerintem többet éltek, mint néhány ember.
Mit gondolsz, át is tudták élni ezeket a pillanatokat?
Azt gondolom, hogy igen. Nemcsak, mert ők tényleg a pillanatban élnek, hanem mert elképesztően empatikusak. Észreveszik azt, ha az ember nincs jól, de ha valaminek nagyon örül, ha valamiben elmélyed, vagy valamit fontosnak tart, azt a kutya is megérti, átéli és meg is jegyzi. Párommal most ketten kétfelé voltunk; amíg én Szegeden voltam, ő ment Kapolcsra Müzlivel és mesélte, milyen érdekes volt, hogy hiába a két év pandémiás kihagyás, a kutya azonnal tudta, hogy ő bizony járt itt. Felismerte, hogy mi hol van, stb. Kristálytisztán emlékezett mindenre. Ő is nagyon okos kutya, de egyébként az egyik legnagyobb élményem, ami a kutyák intelligenciájával kapcsolatos, Tufyhoz kötődik. Elmeséljem?
Naná!
Cirkusszal utaztunk, és nemcsak Tufy volt velünk, hanem egy kollégám kínai csupasz kutyája is, tudod, az a nem kifejezetten szép, de végtelenül cuki fajta. Ő és Tufy minden nap együtt játszottak, az volt a játék nekik, hogy felugrottak az ágyra, leugrottak, őrült tempóban körberohanták a lakókocsit, vissza, föl az ágyra, megint le. Ezt el tudták játszani olyan 5-6 órán keresztül, nem túlzok. Egyik nap aztán a kis kínai kutya nem akart játszani, felült az ágyra és nem mozdult. Tufy nézte, ugatott kicsit, majd amikor a másik kutya nem jött, rövid gondolkodás után elment az etetőtáljához, kivett belőle egy darab szárazeledelt és odatette a barátja elé. Megvárta, míg az megeszi, és onnantól megint egész nap rohangáltak. Szerintem az, hogy ilyen lekenyerezést egy kutya kifundál, azt mutatja, hogy még annál is intelligensebbek, mint korábban gondoltuk. Lehet, hogy játékosak, de mentálisan nem olyanok, mint egy kisgyerek.
Hanem?
Hanem inkább olyanok, mint egy nagyon bölcs öregember. Úgy adnak, hogy nem sokat várnak érte cserébe. Nagyon mély a lelkük, hihetetlenül empatikusak, állhatatosak és a halálukig hűségesek hozzád. Tufy szokása volt kiskora óta, hogy odajött hozzám és addig lökdöste a könyökömet, míg ölbe nem vettem. Amikor már nagyon öreg volt és beteg, az utolsó napján, képzeld, még megvárt, csak hogy felkéredzkedhessen a kezembe, és ott is halt meg. Ez a bizalomnak és a feltétlen szeretetnek egy elképesztő szintje.
Szerinted ez összefügg valamennyire a kutya fajtájával? Ragaszkodóbb lehet egy ilyen öleb típusú kiskutya?
Szerintem nincs ilyen összefüggés, az én kutyáim például minden, a fajtájukkal kapcsolatos sztereotípiára rácáfoltak. Egyik se volt soha se harapós, se ugatós. Én azt gondolom, hogy a környezet az, ami befolyásolhatja őket, és emiatt van az, amit sokan mondanak, hogy egy idő után a kutya elkezd hasonlítani a gazdájára.
Biztos vannak bizonyos alkati jegyek, de szerintem ahol empatikusan és intelligensen bánnak egy kutyával, ezeknek is inkább a jó oldala domborodik ki.
Nekem az a taktikám, hogy ahova lehet, viszem őket és mindent megbeszélek velük.
Előbbi egy kistestű kutyával eleve könnyebb, de azt gondolom, hogy a kutya a legjobban mindig a gazdival érzi magát, tehát ha kicsit felfordulás is van néha, a gazdi személye adja az állandóságot, amire a kutyának szüksége van. Ha pedig az ember végképp nem tudja aznap magával vinni a kutyust, akkor este kell, hogy minőségi időt szánjon rá. Mindegy, milyen fáradtan esik haza az ember, ilyenkor kell egy kicsit játszani, elmesélni a napot.
Szerinted ez a minőségi idő a kulcsa a jó kutya-gazdi kapcsolatnak?
Azt gondolom, hogy bármilyen háziállatot választ magának az ember, tudnia kell azt, hogy onnantól hozzátartozik valaki. Ugyanúgy, mint egy gyerek, vagy egy barát: ott van, él veled, lélegzik veled, ugyanolyan figyelmet kell, hogy kapjon, mint akármelyik élőlény. Ráadásul, mivel például élelem terén neked van kiszolgáltatva, még van egy ilyen plusz felelősség is. Én úgy gondolom, hogyha úgy állsz az élőlényekhez, ahogy szeretnéd, hogy hozzád is álljanak, akkor tudsz harmóniában élni a környezeteddel és azzal a kisállattal, akit választottál magad mellé.
Te mit gondolsz, miért lehet jó Vincze Tünde kutyájának lenni?
Én nagyon szeretek nyitott lenni bármire. Szeretem a szabadságot, szeretem meglátni az apró dolgokban is a szépet, és úgy veszem észre, hogy a kutyáink is szeretik, hogy bárhova mentünk, én vittem magammal őket. Ha úsztunk, úsztak, ha csak néztük a tengert, nézték ők is, ha vizibicikliztünk, akkor ők is. Egyenrangúnak és nagyon kellemes társaságnak tartom őket, nem hierarchikus viszonynak érzem a kutya-gazda kapcsolatot, inkább egy barátsághoz hasonlónak. Szerintem ezt érzik ők is.
És te mit kapsz ettől a baráti kapcsolattól?
Feltétel nélküli szeretetet. Azt, hogy ha a szemétkivitelből jövök vissza, úgy örül nekem, mintha hetekig távol lettem volna. Hogy tudom, a haláláig szeretni fog és hogy mindig rám tud hangolódni. A kutyák az elsők, akik megérzik, ha valami bajom van. Cserébe az, hogy néha kicsit logisztikázni kell, vagy úgy kell szervezni az életet, hogy abban rájuk is tekintettel van az ember, igazán nem nagy áldozat.
A képeket Vincze Tünde bocsátotta rendelkezésünkre