Ha a nevét nem is, a róla készült fényképeket szinte mindenki ismeri. Húsz éves volt, amikor benevezett a bostoni maratonra, ahol akkoriban nem indulhattak nők, mondván nekik nem való a hosszú táv. Három kilométerrel a rajt után észrevette őt Jock Semple versenyigazgató, utánaszaladt, és megpróbálta kiráncigálni a futók közül, miközben azt ordibálta: „Takarodj a versenyemről, és add ide a rajtszámodat!”. Switzer udvarlója leszerelte a dulakodó férfit, a többi futó pedig körülvette a fiatal egyetemista lányt, aki így első regisztrált női versenyzőként teljesíthette a maratont. Később azt nyilatkozta, annyira dühös volt Jock Semple-re, hogy meg tudta volna fojtani, ám ahogy fogytak a hátralévő kilométerek, a harag alábbhagyott. Rájött, hogy már csak azért is fontos célba érnie, mert így más nőket is rávehet a futásra. Az esetnek óriási visszhangja volt a világsajtóban, a nők testmozgásával,  sportteljesítményével, egyenjogúságával kapcsolatos kezdeményezések új erőre kaptak.  Öt évvel később hivatalosan is futhattak a nők a férfiakkal a bostoni versenyen, 1984-ben a női maratonfutás olimpiai szám lett. Ma már a városi versenyek indulóinak közel fele nő, minden nap lányok, asszonyok milliói húznak edzőcipőt világszerte, hogy futással tegyenek az egészségükért, hogy így engedjék ki a gőzt, vagy csak egyszerűen azért, mert élvezik.

Kathrine Switzer az 1974-es New York-i maratonon első lett a nők között, később több futással, edzéssel kapcsolatos könyvet, cikket írt, évekig közvetített atlétikaversenyeket, és rendíthetetlenül küzd azért, hogy a világ minden táján adottak legyenek a testmozgás lehetőségei a nők számára. Egy interjúban azt mesélte, ahány futóversenyen megjelenik, rajongók tucatjai sírják nedvesre a vállát, – örömükben sírnak, mert a futás megváltoztatta az életüket, és úgy érzik, bármire képesek. Idén, ötven évvel az első maratonja után ismét ott volt a bostoni indulók között, és újra 261-es rajtszámmal futotta végig a távot, mosolyogva, könnyedén. Az egész város a 70 éves ikont ünnepelte, tiszteletadásként rengetegen tűzték ki a sajátjuk mellé a 261-es számot is, amit a verseny után a szervezők bevontak, ezt mostantól csak ő viselheti Bostonban.

Kathrine Switzer megmutatta, hogyan lehet küzdeni a célokért, és miért kell néha megkérdőjelezni a hagyományokat. Mindaz, amit ő elért, bizonyíték arra, hogy a befektetett munka, a kitartás megtérül. Hiszem, hogy kellenek a példaképek, akiknek a története, a személyisége erőt ad és irányt mutat a hétköznapokban. Switzer azért hiteles, mert úgy él, ahogy prédikál. Akik futnak, tudják, hogy igazat mondott, amikor arról beszélt, hogy futás közben a feszültség, a harag úgy csökken, ahogy a távolság nő. Talán ez lehet az oka annak, hogy Jock Semple versenyigazgatóval – aki egykor szintén versenyszerűen futott – túljutottak a konfliktusukon, és a férfi haláláig barátok maradtak.

Jónap Rita