Vámos Miklós kérdése:

Kedves Szabolcs, oly sok kötet után téged még mindig fiatal íróként emlegetnek. Milyen érzés? Érdekelne, hogy vajon találkozol-e a többi úgynevezett vagy ténylegesen fiatal íróval, ha igen, hol, milyen formában? Amikor én voltam igazán fiatal író, húszas éveim legelején, mi az akkori Hungária (ma és a második világháború előtt New York) kávéházban találkozgattunk rendszeresen, idősek, középkorúak, újdondászok, mindenki. Mostanában mi a helyzet? Vannak-e író barátaid, kortól függetlenül? Hm, rajtam kívül.

Benedek Szabolcs válasza:

Kedves Miklós, órákon át tudnánk ezekről beszélgetni, mondjuk nálad, a teraszon, mentás limonádét szürcsölgetve, vagy a Duna-parton, hallgatva, ahogy egy-egy hullám a stégnek csapódik. Arra is kitérhetnénk, hogy kit nevezhetünk manapság barátnak, hiszen ennek a jelentése is mintha módosult volna. Például a közösségi médiában lehet akár több ezer úgymond barátunk is, akikkel az oldal végiggörgetése nyomán naprakészebbek lehetünk, mint amikor évtizedekkel ezelőtt fölhívtuk a barátainkat, és megkérdeztük, mi van velük. (Ezt nem mellesleg te mindmáig szoktad csinálni, amiért nagyon hálás és meghatódott vagyok, röstellem is, hogy nekem ritkábban jut eszembe.) De vajon azok ott, a közösségi oldalon, akikről nap mint nap tudjuk, hogy merre járnak, mit esznek, mit olvasnak és kibe szerelmesek, tényleg mind a barátaink? Milyen érdekes, az oldal angol változata „friend”-ként, azaz barátként emlegeti őket, miközben a magyar árnyaltabban fogalmazva „ismerős”-ként. Azt gondolom, utóbbi van közelebb a valósághoz, noha a kettő természetesen nem zárja ki egymást.

Maholnap ötvenéves leszek, úgyhogy akár hízelgő is lehet, ha fiatal írónak tartanak. Ugyanakkor ebben mintha lenne is valami várakozás, miszerint fiatal író, akitől egyelőre nem kaptuk meg az asztalbeszakító nagy művet. Kérdés, van-e még egyáltalán keletjük – szezonjuk – az asztalbeszakító opusoknak, lehet-e egy önmagát egyre bonyolultabbnak mutató világban effélékkel jönni, avagy ebben a vágtató és zsúfolttá vált időben író és olvasó egyaránt szívesebben vágja zsebre az afféle karcsú könyveket, mint amilyeneket mostanában te is elkezdtél írni. A lassan közhelyé koptatott mondás szerint az ember annyi idős, ahánynak érzi magát, meg hát az életkor csupán egy szám, különben is, a világirodalom számtalan példát tud olyanokról, akik a sokadik X után kezdtek el írni, vagy azt a művet megalkotni, amely révén manapság is emlegetjük őket. Tény és való, annyiban fiatal író vagyok, hogy az a bizonyos tizenöt nagyregény még nincs a tarsolyomban, amiről te is beszéltél a minap egy interjúdban. Mennyiséget tekintve lehet, hogy megvan, de hát az is csak egy szám, és egy regény pusztán a létezése okán még nem lesz nagy.

Amúgy fiatalabb íróként inkább kerestem írók társaságát. Eleinte nem találkoztam hasonszőrűekkel, akik szintén ütik az akkor még kattogó írógépeket, és figyelik a postát, hogy milyen válasz érkezik a zöldfülűként ostromlott folyóiratoktól. A környezetemben nem voltak effélében utazó, velem egykorúak – olyan egyetemre jártam, amely távol esik az irodalom világától –, végül huszonkét évesen elmentem egy írótáborba, ahol nem győztem kapkodni a fejem, miután mindenki csupa olyan dologról beszélt, amiről addig én csak magamban merengtem: jó és rossz mondatokról, megírni való dolgokról, nyelvről és ábrázolásról, és így tovább. Élveztem a nyüzsgést, aztán a tábor végén megkérdeztem egy idősebb, neves írótól, hogy tényleg szükség van-e az efféle irodalmi kapcsolatokra ahhoz, hogy az ember író legyen. Az illető megrázta erre a fejét, és annyit felelt: „A papír előtt mindnyájan egyedül vagyunk.”