Szerényen üldögél egy női klub rendezvényén, csöndesen figyeli a beszélgetőket, s én nehezen hiszem el a barátaimnak, hogy e harmóniát sugárzó, csinos nő megjárta a börtönt, pedig „papírja” van a bűntelenségéről. Néhány héttel később a napfényes családi háza teraszán kevergetjük a kávénkat, ahol különös tisztelet váltja fel a sajnálatomat. Miért? Mert képes volt túlélni, és megőrizte a mosolyát!

Fényes siker a férfivilágban

Drámát, regényt, tévésorozatot kellene írni Veráról, hiszen a nagy amplitúdójú sorsokat átkozottul nehéz egyetlen cikkbe gyömöszölni, gondolom a beszélgetésünk sokadik órájában, mire ő olvas a tekintetemből, és kesernyés mosollyal jelenti ki, hogy nem vágyott sokszínűségre, beérte volna az ötvennégy éves koráig begyűjtött örömökkel.

Mert bizony Vera remekül boldogult egy „férficég” vezérkarában, amit a tehetségének és szorgalmának köszönhetett. Nem szülői nyomásra volt kitűnő tanuló, s nem a megfelelési kényszer végeztette el vele a közgazdaságtudományi egyetemet. Ő tartotta nagyon fontosnak a tanulást, ezért szerezte meg a nemzetközi gazdasági szakértői diplomát is.

– Az egyetem vége felé az ország egyik legnagyobb cégének lettem ösztöndíjasa, ott kezdtem dolgozni, és gyönyörűen lépkedtem felfelé a ranglétrán. Korán lettem üzletág-igazgató, közel ötszáz embert irányítottam, ami hatalmas felelősséggel járt, s mivel jól beszéltem angolul és oroszul, rengeteg nemzetközi tárgyalásra is küldtek. Embertelenül sokat dolgoztam, de szárnyaltam, és kivívtam a szakma megbecsülését. Fiatal szakemberként nyilatkoztam a francia televízióban, a Figyelő című lap a legsikeresebb nők közé sorolt, ráadásul az általam irányított „vámos” üzletág hozta a legnagyobb hasznot a cégnek. Kívül-belül virultam, sokat utaztam a munkám miatt, szép céges autókkal jártam, boldognak éreztem magam. Persze ma már tudom, nincs tartós boldogság, legfeljebb örömteli percek, pillanatok…

Kirúgás és a vadpiac

Amikor 2004-ben beléptünk az Európai Unióba, nehéz helyzetbe került a korábban népes vámszakma, hiszen az áruk szabadon „jöttek-mentek” az uniós országok között, sok szakember vált feleslegessé. Vera már harmincegy éve volt elismert vezető, amikor az új tulajdonos elvárta tőle, hogy tempósan küldje el legalább négyszáz kollégáját, amire csak módjával volt hajlandó, hiszen szerette és jól ismerte beosztottai többségét. Aztán a tulajdonos megelégelte a nyögvenyelős végrehajtást, és kirúgta Verát.

Megszenvedte a magáét, de nem rohangált fűhöz-fához, inkább kivárt. Kapott néhány hamvába holt ajánlatot, még a Közlekedési Minisztériumból is, de komoly felkérés nem érkezett. Végül egy régi ismerős ajánlására elszegődött egy feltörekvő céghez. Csakhogy az akkori gazdasági vezetők nemigen akarták beengedni a Távol-Keletről érkező befektetőket, így csak kín-keservvel lehetett megkapni a szükséges engedélyeket.

– A mai eszemmel azt mondom, olyan kőkemény harc folyt a piac megszerzéséért, mint Amerikában a múlt század elején, amikor bandaháborúk dúltak a cigaretta- vagy hasispiacért. És én ebben a légkörben vállaltam el a terjeszkedni vágyó konszern egyik szállítmányozó, raktározó cégének vezetését. Kis pont voltam a kilenc emberemmel, nem láttam bele a „nagyok” dolgaiba, ráadásul rosszul kerestem és pocsékul éreztem magam. Nem tetszett, hogy kevés a feladat, új munkahelyet keresgéltem, csakhogy a sors mást tartogatott számomra.

Élete legszörnyűbb napja

2008. november 4-én, reggel hét óra körül fekete dzsip fékezett Vera háza előtt, három fekete ruhás alak dörömbölt az ajtón, majd ellentmondást nem tűrően közölték, a Vám- és Pénzügyőrségtől jöttek, hogy letartóztassák. Ő még pizsamában… Rémülten hajtogatta, ez tévedés, mire megmutatták a letartóztatási parancsot meg a házkutatási engedélyt, majd feldúlták a szobákat. Úgy öltözhetett fel és mehetett mosdóba a saját házában, hogy mellette állt az egyik feketeruhás. Megbilincselve szállították a munkahelyére, így vezették végig az irodaház folyosóin.

– Életem legszörnyűbb napja. Aki csak filmen lát hasonlót, elképzelni sem tudja, milyen kiszolgáltatott vagy a hatalommal szemben, amikor azt sem engedélyezik, hogy értesítsd a szeretteidet.  Hiába telefonált a férjem, nem válthattunk szót. És a bilincs? A szégyen? A székház nagyrészt üres volt, huszonnégy (!) nyomozó törte fel a konglomerátum többi irodáját, és az irataikat éppúgy lefoglalták, mint a mi kis cégünkéit, majd közölték, én leszek a lefoglalást elszenvedő személy, mivel nincs más kéznél. Velem íratták alá az iszonyatos mennyiségű iratanyagot! Szerencsére rögzíthettem, hogy nem tudom, mit írok alá, de a „műtét” hajnalig tartott. Ne feledd, reggel hétkor jöttek értem! Egyre csak aláírtam, étlen-szomjan, és önkívületben voltam, amikor hajnali háromkor betettek egy dzsipbe. Senki nem mondta, mi vár rám! Röviden: először hetvenkét órás őrizetes letartóztatásban voltam, ami azt a célt szolgálta, hogy kiszedjenek valamit belőlem, aztán mondták, fogadhatok ügyvédet, majd a bírósági tárgyalásra szállítottak. Ott felismertem néhány kollégámat a gyanúsítottak között, és hiába lettem iszonyatosan rosszul, a fejem tiszta volt: soha nem követtem el törvénytelenséget. Pedig a bírónő szerint egy adócsalásra szakosodott bűnszervezet irányítója voltam! Mert a gyanúsítottak közül én beszéltem nyelveket, nekem volt egyetemi végzettségem, csak én lehettem képes a szervezet létrehozására. Ezt akarták bebizonyítani. Tehát „előzetesbe” kerültem, és hiába készített beadványokat az ügyvédem, és gyűjtött pénzt óvadékra a család, nem engedtek házi őrizetbe. Az előzetes elzárás, a legszigorúbb körülmények között, hat hónapig tartott, és különös kegye a sorsnak, hogy nem haltam bele.