Sok tanulmány született már a panasz kultúrájának eredetéről, valamint arról, hogy miért pont ezzel jellemzik a magyarokat. Van, aki a viharos történelmünkre fogja a pesszimista látásmódot, és a borúlátást egyfajta nemzeti karakternek tekinti. A panaszkodásról például Mérő László „szociális kódként” beszél. Szerinte míg az olaszok túloznak, és széles gesztusrendszerrel tódítanak pozitív és negatív irányba, az amerikaiaknál kötelező a széles mosoly, a „keep smiling”, addig a magyarok szinte reflexszerűen panaszkodnak.
Negatív gondolkodásra trenírozva
Dr. Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató a nyelvi jelenségek vizsgálatával jutott hasonló következtetésre. A szakember úgy véli, nyelvünk árulkodik rólunk, sőt, valamilyen szinten meg is határoz minket. Hatással van a gondolkodásunkra, érzelmeinkre, összefüggésben áll a lelkialkatunkkal, az élethez való hozzáállásunkkal. E logika szerint: az vagy, amit mondasz, vagy legalábbis ahogy mondod. A magyar ember pedig negatívan mondja, és ebből fakadóan negatívan is gondolja. Erre utal a rengeteg tagadó szerkezet, sokszor már a kérdésekben is ott szerepel a „nem” szó (Nem kérsz süteményt?), amely eleve magában hordozza az elutasítás lehetőségét. Azt is kiemeli Balázs Géza, hogy a magyar nyelv milyen rendkívül széles repertoárban tudja ecsetelni a világfájdalmat. De példaként említi a költők gyakori kifejezéseit (balsors, romlás, bűntudat, átok), valamint az is köztudott, hogy a magyar sírva vigad. Vagy elég csak a Himnuszra gondolnunk, amely Hankiss Elemér elemzései alapján gyakorlatilag semmihez sem fogható a pesszimizmus tekintetében.
Dr. Buda Béla pszichiáter így írt erről: „A magyar kultúrában nem szabad pozitív eseményről beszélni (…), mindig panaszkodni kell, nehogy a sors megirigyelje tőlünk, amink van vagy aminek örülhetnénk. Jellegzetes kommunikációs algoritmus annak a megbeszélése, hogy kinek megy rosszabbul, ki keres a legkevesebbet, kinek nagyobbak az anyagi terhei, kinek bizonytalanabb a jövője…”
„Azt akarja, hogy sajnáljam”
Karolina hatvanöt éves. Jó karban lévő nyugdíjas, aki az unokái, gyerekei és a barátai között tölti ideje nagy részét. Beszélgetéseinek az alapja a panaszkodás, bár ő ennek talán nincs is tudatában. A repertoárja széles: a rossz időjárástól kezdve a betegségekig, a régen jobb volt, és a hova tart most ez a világ témakörökben mozog magabiztosan. Szívesen ecseteli az egészségi állapotát, a bajokat, ha esetleg valaki szintén beszállna ebbe a témába, rákontráz. Neki valószínűleg még rosszabb. Fia, János maga sem érti, hogy miért érzi olyan rosszul magát az anyja közelében, bár tény, megszokta már a kommunikációját. Eleinte még nagyon zavarta, hogy bármilyen megoldással állt elő a problémákra, azokat az anyja meg se hallotta, vagy ha mégis, akkor nyomban rátért egy másik té- mára, amiben újra panaszkodhatott.
„A legutóbb azzal fogadott, hogy nagyon fáradt – meséli János. – Alig van ereje, ez fáj, az fáj, feljött az is, hogy egyre nehezebben áll neki a főzésnek. Ehhez hozzátartozik, hogy a családunk minden vasárnap nála ebédel, húsleves van, és rántott hús, ő pedig örömmel tálalja fel az ételeket. Ezek azok a pillanatok, amikor tényleg boldognak látom. De tovább folytatta, hogy micsoda teher számára a főzés, én meg úgy éreztem, muszáj kimondanom: hát akkor ne gyötörd magad, anyukám. Innentől kezdve elmegyünk vasárnap étterembe. Természetesen anyámat is vittük magunkkal.
…
Ha kíváncsiak vagytok, hogyan folytatódik a történet, keressétek a cikket a Nők Lapja Psziché legfrissebb, 2017/04. számában.
Szöveg: Vályi-Nagy Erika
Grafika: Tudisco Juli
