Meggyőződésem, hogy már nagyon kicsi korban látszik, hogy az ember szereti és elvárja-e maga körül a rendet, vagy nem. Én a kezdetektől a rendetlenek táborát erősítem, ordenáré kupiban nőttem fel a kimondottan rendszerető nővérem mellett. Ő az emberek azon csoportjába tartozik, akik annyira szeretik a rendet, hogy mások után is szívesen pakolnak, ezért gyerekkoromban sokszor helyettem is rendet csinált, amíg közös szobánk volt. Az első saját szobámban aztán végre eluralkodhatott a káosz, amelynek természetesen a szüleim állandó dorgálása komoly határokat szabott. Az iskolatáskámban erjedésnek indult, gyurma állagú szendvicsek lapultak napokon keresztül, az íróasztalomon sokszor egy ceruzányi szabad hely sem volt, az ágyamon ruhakupacok sorakoztak. Néha aztán elegem lett az állandó szülői intelmekből, és rendet raktam. Ilyenkor mindig nagyon nagy dicséretet kaptam. És ez a mai napig így van. Azok, akik jól ismernek, és hozzám megérkezve azt tapasztalják, hogy rend van, azonnal elismerésükről biztosítanak. Gyerekkoromban nagyon sokszor hallottam, hogy ilyen rendetlenségben nem lehet tanulni, de a tapasztalatim nem ezt bizonyították. Végül is átverekedtem magam a gimnáziumon és az egyetemen is a folyamatos rendetlenségben. Volt egy barátnőm, aki még nálam is rendetlenebb volt, az ő specialitásai a gigászi ruha-, táska- és kiegészítő kupacok voltak. Nála mindig otthon éreztem magam, és mindketten felhőtlenül hívogattuk egymást saját otthonainkba, mert egymás előtt nem kellett eljátszanunk, hogy csak véletlenül van ilyen rendetlenség.
Random rumli vagy tudatos rendetlenség?
Létezik egy nagyon gyakori jelenség, amelyet szerintem csak a rendetlenek érthetnek. Sokszor megtörténik velem, hogy valakinek a lakásába érve az illető elkezd szabadkozni a rumli miatt. Én ilyenkor mindig csak somolygok magamban, hiszen amit ezek az emberek rumlinak neveznek, az az én megítélésem szerint a tökéletes renddel hasonlatos. Most, hogy már nem vagyok húszéves, és nyilvánvaló, hogy a rendetlenséget nem fogom (és nem is akarom) kinőni, ha valaki betéved a lakásomba, általában valami olyasmit mondok, hogy „bocsi, nekiállhatnék itt szabadkozni a rumli miatt, de felesleges. Itt ez van, mert én rendetlen vagyok.” Az én koromban már semmi értelmét nem látom megjátszani magam ezzel kapcsolatban.
Meggyőződésem, hogy ez ugyanolyan, mint hogy valaki szereti a nagy társaságot, vagy épp ellenkezőleg: csak néhány nagyon közeli emberrel érzi magát komfortosan. Igenis vannak esetek, amikor ezeken a személyiségjegyeken nem lehet változtatni, maximum erőszakkal. Az pedig kinek jó?
A szabadkozásra visszatérve, persze tudom, hogy rumli és rumli között hatalmas különbség van.
Tudom, hogy azok, akik szégyellik, hogy néhány dolog szanaszét maradt a lakásukban, általában tényleg arra törekszenek, hogy rend legyen, és valóban nagyon zavarja őket, hogy ha épp nincsen.
Tisztában vagyok vele, hogy kicsit merész a rendetlenséget tudatosnak nevezni, de az én rendetlenségemben – bármilyen hihetetlenül hangzik is ez egy rendszerető ember számára – van rendszer, vagy legalábbis számomra nagyrészt átlátható. Ennek többek között az is az oka, hogy a dolgoknak sokszor van helyük, csak ezek nem olyan helyek, amelyek egy rendszerető ember számára értelmezhetők. Tudom, hogy a kislányom hajkeféjét a hűtő tetején találom, tudom, hogy a kutya játéka valószínűleg belecsavarodott a paplanba, sejtem, hogy a bögrém valahol a kád környékén lesz. Ezért is okoz nagyon nagy zavart a rendszerben, amikor valaki rendet csinál nálam. Vannak emberek, akik késztetést éreznek, hogy megszűntessék nálam a rumlit, és egyébként a maximális jóindulat vezérli őket. Engem viszont megőrjít, hogy munkájuk végeztével gyakorlatilag semmit sem találok. Ők saját hitük szerint mindent a lehető leglogikusabb helyre tesznek el, de pont ez a lényeg: a rendszerető és a rendetlen emberek logikája teljesen más.
Néha persze én is rendet rakok, mert igen, van az a pont, amikor én is érzem, hogy nincs tovább, így már tényleg nem lehet élni. Nyilván amióta gyerekem van, kénytelen vagyok egy kicsit komolyabban venni ezt az egészet, mert tapasztalataim szerint egy gyerek négyzetre emeli a rumlit, és nem azért, mert elöl hagyja a játékait, az a legkevesebb. Sokkal inkább azért, mert a gyerekekhez elképesztő mennyiségű random cucc is járul, amelyeket igazán nagy kihívás kordában tartani.
Kis hely, kis rumli, nagy hely, nagy rumli
Egész életemben kicsi terekben garázdálkodtam, a gyerekszobám hat négyzetméteres volt, az első otthonom 32, a második 34 négyzetméter. Ezért évtizedeken keresztül azzal mentegetőztem, hogy túl kicsi a hely, és túl sok a cucc, ezért van káosz. De azért eközben is voltak gyanús tapasztalataim. Ha például megérkeztem egy szállodába, közös szobába valaki mással, aki rendszerető volt, az ő térfelén az ott tartózkodás végén is rend volt, az enyémen viszont néhány perc leforgása alatt alurakodott a rumli, és ebben most nem volt túlzás.
Néhány éve végre egy nagyobb lakásba költöztünk, úgyhogy végérvényesen lehullott a lepel: nagyobb térben is előbb-utóbb beállítom ugyanazt a rumlit, maximum egy kicsit tovább tart. Tehát a rendelkezésre álló tér mérete nem befolyásolja igazán jelentős mértékben, hogy mekkora lesz a rendetlenség. Rendetlennek lenni ugyanis egyfajta szemlélet, amelyet a külső körülmények aligha befolyásolnak.
Fotó: Getty Images
A férfiak és a rumli
Biztos sokan emlékeznek a Jóbarátoknak arra a részére, amelyben Ross egy dögös, de mint később kiderül, nagyon rendetlen nővel randizik. Először is fontos leszögezni, hogy bár a rendetlenségre való hajlamot általában a közvélemény a férfiakkal köti össze, meggyőződésem, hogy a nők között is rengetegen vannak, akik képtelenek rendet tartani. És a rendhez való ragaszkodásnak, illetve nem ragaszkodásnak biztosan van szerepe abban, hogy egy párkapcsolat hogyan alakul, de ez valószínűleg egy külön nagy cikk témája lehetne. Elég az hozzá, hogy az említett epizódban Ross végül hanyatt-homlok menekül a ruhakupac alól előkerülő háziállat miatt, amelyet patkánynak hisz. Velem is megtörtént, hogy késő este egy férfi társaságában érkeztem a lakásomba, aki amikor felkapcsolta a villanyt, teljesen elhűlve csak annyit mondott: „Jézus Mária”. De haza azért nem menekült…
Mit mond a pszichológia?
Szándékosan nem szeretném hosszan taglalni, mit mond a pszichológia a rendetlenségről. Tudom, hogy az általános nézet szerint akinél kívül káosz van, annál belül is, és hogy sokan a rendetlenséget a depresszióval hozzák összefüggésbe.
Nekem erről más a véleményem, és nemcsak a véleményem, hanem a tapasztalataim is. A sok okosságra mindig Albert Einstein íróasztala jut eszembe (bár régi fotók tanúsága szerint Mark Twain, sőt, Steve Jobs asztalán sem a rend uralkodott), és az az elmélet, amely szerint a rendetlen emberek sokszor nagyon kreatívak.
A Minnesota University kutatása szerint a rendetlen környezet arra inspirálja lakóját, hogy törjön ki a tradícióból, keressen új nézőpontokat, ezzel szemben a rendezett környezet a konvencionális gondolkodást, a biztonságos megoldásokat erősíti.
Amikor azt hallom, hogy rendet kéne csinálnom, mert így nem lehet élni, akkor csak Einstein íróasztala jut az eszembe, és az, mennyiszer kapott el az alkotási flow a káosz közepén. Persze, amikor naponta kétszer szem elől vesztem a telefonom, és még megcsörgetni sem tudom, mert folyton némán van, vagy őrjöngve keresem a kislányom szemüvegét, illetve a sajátomat, a kulcsomat, a bankkártyámat, és még sorolhatnám, akkor nem vigasztal semmiféle géniusz dolgozószobája, de előbb-utóbb minden előkerül. Lehet, hogy csak két hónap múlva, az autó gumiszőnyege alól, de elő fog kerülni. És amíg ebben biztos vagyok, semmi sem szabhat határt a kreativitásomnak.
Kiemelt kép: Getty Images
