Gaálné Pótor Melinda
Kommunikációs szakember. Tizenhat évig dolgozott a Magyar Televízióban PR-osként, sajtósként, majd hazatelepült szülővárosába, Mátészalkára. Azóta saját megyéjét népszerűsíti. A kilencéves Krisztián és a hétéves Eszter édesanyja.
– Te szatmári lány vagy, sose felejtsd el – mondogatta az én nyakas kálvinista édesapám. Nagyszüleimtől, szüleimtől a szülőföldhöz való ragaszkodást kaptam, ez az örökségem. Mindig ügyek mellé álltam, most az az ügyem, hogy az itteni kétszázhuszonkilenc település értékeit megmutassam. Kinyílnak előttem városok, falvak, az emberek könnyen szóba állnak velem, hiszen közülük való vagyok. Ököritófülpösön, a nagyszüleimnél almát szedtem, kukoricát törtem, kézből etettem a kiskacsákat. Megkongattam a harangot Juliska nénivel, aki a harangozó volt nálunk. Tudom, milyen falun élni, tudom, milyen az élet ezen a három folyó ölelésében elterülő vidéken. PanyolaFeszt, alma, szilva, keresztszemes hímzés, kézművesmesterek, meseszép templomok, érintetlen vidékek – a végeken vagyunk, tele értékkel megmutatnivalóval. Turisztikai műsorok szerkesztői, az országos, a megyei sajtó, mindenki számíthat rám, elviszem őket a kincsekhez, duruzsolok a fülükbe, kinyitom előttük az ajtókat, az egész vidéket. Gyerekként elbűvölten néztem a tévét, arra vágytam, hogy majd ott dolgozhassam. Sikerült. Reggel nyolcra mentem, késő estig maradtam. Imádtam! A házasságom hozott haza, és édesapám ápolása. Most a Nemzeti Művelődési Intézet régiós irodájában dolgozom. Visszatértem, hazatértem, a helyemen vagyok.
Weijter-Répási Márta
Huszonhárom éve él Hollandiában, Tilburgban. Férje holland, három gyermekük van. Előtte Miskolcon volt gimnáziumi tanár. Negyvennyolc évesen új diplomát szerzett, ápoláskoordinátorként helyezkedett el egy idősotthonban, ahol demenciával élők laknak.
Kiköltözéskor és utána is sok segítséget kaptam a már itt élő magyar lányoktól, asszonyoktól, és most is szólunk egymásnak, ha túrórudira emlékeztető édesség érkezik valamelyik üzletbe. Megszállott tejfölrajongóként addig nem nyugodtan, míg nem találtam azt is. Pedig amikor magyaráztam a férjemnek, mit keresek, azt mondta, ilyen itt nincs. Ahol ennyi a tehén?! Persze hogy találtam. A férjem egyébként egyetlen magyar mondatot tud: Finom, de elég… A gyerekeim magyar ízeket is kapnak, és mindhárman ragaszkodnak ahhoz, hogy félig magyarok. Pedig nem beszélik jól a nyelvet, mert először ikreink születtek, és a védőnő nem javasolta a kétnyelvűséget. A kamasz fiam megnézte A Tenkes kapitányát, az Egri csillagokat, A kőszívű ember fiait, és bár nem értett mindent, sokat megérzett. A tízévesem március tizenötödikén kokárdával ment iskolába, és előadást tartott róla. Évente, kétévente utazunk haza, édesanyám gyakrabban jön ki hozzánk. Az internetnek köszönhetően nagynénéimmel, unokatestvéreimmel, volt tanítványaimmal is tartom a kapcsolatot. Sokat olvasok magyarul, követem a híreket, és bár itt sincs kolbászból minden kerítés, szomorúan értesülök magyar barátaim megélhetésért folytatott küzdelmeiről.
Kertész József
Nyugdíjas erdész, versmondó és vendégvezető. Feleségével együtt azt vallja, a hagyományokat nem őrizni, hanem éltetni kell.
Szeret az erdő, írja legkedvesebb költőm, Áprily Lajos. Engem az erdő véd s szeret, / utaimon erdők kisértek: / bükkök, gyertyánok, égerek, / tölgyek. Fenyők is. Égig értek… Hiszem, hogy aki az elmúlt évtizedek alatt velem járta az erdőket, azzal sikerült megismertetnem. Ha ismeri, megszereti, akkor pedig meg is védi. A kötődésem hazám tájaihoz, erdeihez, épített és szellemi örökségéhez a családomon kívül azoknak a nagyszerű embereknek köszönhető, akik nemcsak tanítottak, de neveltek is. Eszembe jut egyik atyai barátom, mesterem, Madas Laci bácsi, aki ezzel vigasztalt, amikor valamiért elcsüggedtem: Ne búsulj, Józsikám, a pilisi erdők minden tavasszal kizöldülnek. Sokáig voltam erdész a Bükkben, ott kerültem közel a bükkfához. Nem tehetek róla, a mindenem lett. Ha az ember keresztülballag a Bükk-fennsíkon, az Őserdő kétszáz éves fái között, és kiér a Tar-kőig, és onnan ellát a Tiszáig, Mátráig, az olyan élmény…! Nellivel, a feleségemmel utazásokat szervezünk határon belül és gyepün túl, nem idegenvezetőnek, hanem vendégvezetőnek nevezzük magunkat. Van olyan tábor, amelyet harminckét éve minden nyáron megszervezünk. A feleségem egykori óvodásainak, szülőknek, testvéreknek indítottuk, minden évben sor kerül rá. Idén, ezúttal Cserépváralján Petőfiről szól majd a vers, a mese, a kézműveskedés. Mert ami nekem, nekünk ennyire fontos, azt igyekszünk átadni a gyerekeknek is.
