Vámos Miklós kérdése:
Kedves Zsófia, tetszik-e ez neked, vagy sem, beérkeztél az élő klasszikusok egyre fogyatkozó táborába. Ez milyen érzés? Én úgy tapasztalom, mesterségünk két időszakában különösen fontosak az iránytűnevek (az úgynevezett példaképek), a pálya elején, s azután a vége táján. Azok a szerzők, akikhez méred vagy viszonyítod a saját dolgaidat. Neked kik voltak ezek ifjúkorodban, és kicsodák most?
Balla Zsófia válasza:
Ürmössy Rozália, a tanító nénim, hideg téli napokon az órák közti szünetekben Óz meséit olvasta nekünk. Összeolvad a meseszó, a hó és a kályhaillat, a gázolajos padló szaga, a vörösáfonyás kenyérszelet íze. A katedrán kupacban áll a pénz, a „megajánlás”, sosem hiányzik semmi. 1959: ülök az osztállyal szemben, a tanító néni ölében. Meghalt édesapám. Az osztály hallgat, mélyen. Így hallgattunk később, mikor a Nagy Rita édesanyja halt meg. Erincz Jóska árván maradt; a tanító néni vette magához, nevelte föl. Mit tanultam tőle? Ezt az emberséget. És a szépírást! Jaj, hányszor összetépte a füzetem!
Sáska! Jön az oszi! – kiáltottuk, ha a folyosón közeledett az osztályfőnökünk, a matematikatanár Sáska Ibolya. Egy ízben arra lépett be, hogy Deutsch Tini a sarokban, a fiúk szorongató gyűrűjében esküdözik: „Pionír becsületszavamra, nem mi öltük meg Jézust!” Sáska, a kirándulós, ama „nikotinos ujjú”, most az egyszer nem bömbölt. Leült a katedrához, matematikaóra volt – ehelyett egész órán át mesélt. Nem tudtuk addig, hogy tizenöt évesen került haza a deportálásból; veséje miatt soha nem lehetett gyermeke.
Gyuszi bácsi, vagyis Székely (Kormos) Gyula. Ő volt a magyartanárunk. Mikszáthot, Móriczot, Adyt, József Attilát hallgattuk benne, mi, nyüzsgő-hencegő zenész-balettes osztály, mindig megilletődött csendben, áhítattal. Pedig vásottak voltunk!
Bretter György, a filozófiatanárom a főiskolán. Bölcs, ironikus, központ, sugárzó. Mondjam, hogy örökre elmén fogott? Ő volt a mi egyetemünk. Hogy féltünk Jagamas János tanár úrtól, hogy nem tudunk eleget formatanból! Hála neki ezért a félelemért. S még hányan, sorolhatatlanok, hiszen Vermesy Péter zseniális ellenponttanóráira csak úgy jártam be, kedvtelésből, mint Szávához zongoraórákra, Szegő Katalin tanárnő etikaóráira az egyetemen, vagy előbb, Földes Lászlóhoz a „Matyi-házba”, esztétikára. Forrt a világ! 1968–69.
Legtöbbet mégis könyvekből, élő és holt auktoroktól tanultam, mint mindenki. Rilkétől, Babitstól, József Attilától, Csokonaitól. García Márqueztől. Rilkétől. John Donne-tól. Eliottól. Vas Istvántól. Shakespeare-től. Tolsztojtól.
