Különös a mai világ, rohan az ember, kész csoda, ha azt érzi, észreveszi, hogy minden nap más. Csoda, ha ideje jut megtapasztalni, hogy minden napnak megvan a maga híre, öröme, kínja, és hála a sorsnak, a vicce is. Hogy ki min sír, nevet, mitől boldog vagy boldogtalan, mi őrjíti meg, kitől kap hidegrázást, az tényleg magánügye, mondhatnám, persze csak ha valóban létezne olyan ügy, ami egyetlen személyre tartozik.
Kijelenthetem, szerintem ilyen nincs, totális, egyetlen emberre tartozó ügy nem létezik. Az ember fia, lánya, családba születik, házasságban, párkapcsolatban, kisebb nagyobb közösségekben él, munkahelye van, és állítólag társas lény, vagyis hat másokra. Hatnak rá is, csiszolódunk, ütközünk, ölelünk és vitázunk.

Mindezt az juttatta eszembe, hogy ma egy különös ügy kavart föl. Egy újszülöttet sajnálok.

Kicsiny, háromezer grammos, ötvenegy-két centis rózsaszín bébit, aki a világ híréről, öröméről, kínjáról és viccéről még semmit nem tud. Hogy él – a család örömén túl –, jelzi a pelenka, az oázás, az anya mellének keresése. Nyilván sajnálhatnék több babát is. Mondjuk inkubátorba tett ártatlanokat, kiknek nővér, portás, ügyeletes doktor ad nevet, akiknek sorsa kiszámíthatatlan. Az én újszülöttem nem ilyen. Ő jó helyre született. Okos, diplomás szülők – biológus apa, közgazdász anya –, gyerekeként látott napvilágot, rózsaszín babaszoba várja a nagy házban. Bevallom, nem is sajnálatraméltó.

Történt ugyanis, hogy dr. Sereginé dr. Lovász-Nyerges Edina Ágnes világra hozta első gyermekét. Szőke, gyönyörű asszony, fiatal, életerős, és jó génekkel bír. Ezt azért gondolom, mert a dédanyja Rózsi néni, a minap volt kilencvenöt. Szóval ez a szép, okos nő – akit harmincöt éve a szülei, apai és anyai vezetéknévvel jelöltek, és a családi viták elkerülése, no meg a neki járó védőszenttől kapott név végett, ajándékoztak neki gyorsan két keresztnevet is –, óriási gondokkal küzdött a szülés előtt. Gondban volt szegény Edina Ágnes, mert az utolsó pillanatig fogalma nem volt, a természetes úton fogant magzatának milyen nevet válasszon. A nagy testi- és lelki vajúdás persze – hála a kínnak, verejtéknek, sorsnak, a férj fejet tartó kezének, a dúla jelenlétének, és természetesen a csillagállásnak – meghozta az eredményt. Kibújt, megszületett a háromezer grammos kislány, és az anya, egy mély belégzés után, egy szusszanásra kimondta: 

„A lányom neve: Seregi-Lovász-Nyerges Hortenzia Barbara!”

A szülésznő persze csendesen megjegyezte, úgy tudja, csak két vezetéknév használható ma széles e hazában, majd odébb lépett, egy másik vajúdóhoz, gondolatban legyintve, neki ugyan mindegy, ki, miként nevezi a csemetéjét.

Hát ezért a csöppségért aggódom ma. Őt féltem a jövőtől, a várandósságtól. Elképzelem, virulensen, harminc év múlva, szülni képes, egészséges, diplomás nőként mennyi fejtörése lesz. Gondoljon bele bárki, milyen csapás lesz számára – ha engedélyezik – a hármas összetételű vezetéknév.

Azt hiszem, sokaknak a két vezeték és két keresztnév is sok, mert ehhez jöhet egy szintén négy névre hallgató férj.

És hogy továbbgondoljam, képzelje el mindenki, mily istenverés, ha az a kinézett pasas, netán gróf. Esetleg Sir. Vagy Prof. dr. Persze már az is gond lehet, ha simán Mr. előnevet merészel használni. Szóval minden sajnálatot, szánalmat megérdemel ez a kicsi lány, mert Seregi-Lovász-Nyerges Hortenzia Barbara tényleg szegény, pedig öt nevet is ráaggattak.

Nekem még csupán egy vezetéknév jutott, de a két keresztnév olykor már sok volt, persze az én időmben, bő fél évszázaddal ezelőtt is mást akart a két nagyanyám. Mondhatnám, az más idő volt, persze, hogy más, talán a divat szót is másképp értelmezték, a követéséről ne is beszéljünk. Emlékszem, a hetvenes évek végén az asszonyt valamilyen -né-ként emlegették, a lánynevet viselő kismama háta mögött, a falusi terhes gondozóban összesúgott a többi várandós. „Kié lehet a gyerek?”

Ma más időket élünk. Ma nem súgnak össze, ma más foglalkoztatja a kis- és nagymamákat, az apákat. Hogy ez jobb vagy az, ami volt, ki-ki döntse el. Mindenesetre engem elgondolkodtat, elszomorít, közben viccesnek érzem, ezt a névadás körüli őrületet. Mert a név az őshagyomány szerint mágia. És ma ezt figyelmen kívül hagyják. A névőrület, nekem azt juttatja eszembe, látszólag békében, de mégis egyfajta őrült háborúban élnek családok. Az eredet, a nevek, címek továbbadása közben, tévhitek, tabuk nyomása alatt, divatok és szokások rabjaiként, tanok, elméletek, tézisek, jóslatok fogságában, kasztrendszer nélkül kasztosodva, a magukról mit sem tudó újszülött Seregi-Lovász-Nyerges Hortenzia Barbarákkal.

A cikkben szereplő nevek kitaláltak – a jelenség viszont, amit szemléltetni hivatottak nagyon is valós.

Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu