– Nincs mentsége a nővéremnek – jelenti ki dühösen a harmincöt éves Imola, akit szép, szolid diáklánynak gondolnék, ha nem olvastam volna indulattól sercegő e-mailjét, és nem látnék a szája sarkában egy szenvedésről árulkodó, lefelé görbülő ráncot, amelynek csak tíz-húsz év múlva illene előbukkannia. – Képes volt úgy viselkedni, hogy a férjem ne családtagot lásson benne, hanem nőt! – folytatja könnyes szemmel, és csak kitartó biztatásomra hajlandó megkóstolni az illatos kapucsínót, majd sok kérdés hatására kezd mesélni a gyerekkorukról.
Nem sziámi ikrek!
Úgy hozta a sors, hogy két év különbséggel tűz és víz érkezett egy békés tanárházaspár otthonába. Csilla, a csupa élet idősebb lány már óvodás korában táncolt, énekelt, szerepelt, a félénk Imola másodhegedűs volt mögötte, bár kisiskolás korukban élvezte, hogy a nővére megvédi, ha bántani akarják.
– Rosszul döntöttek a szüleink, amikor sziámi ikrekként neveltek minket. Ugyanabba az iskolába jártunk, azonos táborban nyaraltunk, együtt mentünk a nagymamánkhoz, vidékre, engem is beírattak művészi tornára, pedig nem szerettem, Csilla németre járt velem, pedig angolul akart tanulni. Mindennek eredményeként ő halálosan unt engem, én féltem a „királynőtől”. Persze anyukánk folyamatosan dicsekedett és dicsekszik velünk, hiszen a felszín hibátlan. Felneveltek két tehetséges lányt, a nagyobb táncművészeti főiskolát végzett, sokfelé turnézott a világban, ma élvezettel tanít táncot kicsiknek, én némettanári diplomát szereztem, felnőtteket oktatok, tolmácsolok, fordítok, idegenvezetőként is dolgozom. Ámulhatnak a szomszédok: „Milyen jó család…!” De azt senki sem vette észre, hogy horror volt a kamaszkorom, hiszen Csilla körül zsongtak a fiúk – ette is őket nagykanállal –, engem észre sem vettek, pedig nem voltam csúnya, csak csöndes. Ezért volt csak egyetlen szerelmem a férjemen kívül.
Zsolt, a gimnáziumi osztálytárs sajnálta Imolát az erőszakos nővére miatt, ő szánta a fiút, mert durván és hangosan váltak a szülei. Összehozta őket a sok fájdalom, együtt fedezték fel a testi szerelmet, s amikor a fiú Ausztriában tanult tovább érettségi után egy új apa jóvoltából, megfogadták, hűek maradnak egymáshoz. Csakhogy az idő nagy gonosz, a rendszeres találkozások varázsa nélkül elpárolgott az első szerelem, és hatévi távkapcsolat után rájöttek, nincs közük egymáshoz. Ám Imolának nem sok ideje maradt a gyászra, mert a „borzalmas” nővére a segítségére sietett.
Az Akropolisz tövében
– Huszonöt éves voltam, már tanítottam, tolmácsoltam, közben úgy éreztem, soha nem lesz társam, és Csilla leendő gyerekeit fogom „bébiszittelni” életem végéig, csakhogy ő kirobbantott e lelkiállapotból. Már volt kocsija, tehát eldöntötte, nem a barátjával, hanem velem vág neki Görögországnak. Nem tudom elmondani, hány éjszakát buliztunk végig, hány görög dalt tanultunk, és mennyien udvaroltak nekünk, de a legviccesebb hódításunk az volt, amikor Athénban felszedtünk egy teljes magyar focicsapatot. A nővérem végigtáncolta velük az éjszakákat, közben én a magam csöndes módján találtam közülük egyet, aki a férjem lett. Nem részletezem a megismerkedésünket, mert most nem a szépre emlékezünk. A férjem időben leérettségizett a kemény edzések ellenére, a találkozásunkkor már egy főiskola távoktatásban résztvevő hallgatója volt, és ma, harminchét évesen már diplomás emberként dolgozik. Neki nemcsak a külsőm tetszett, hanem a visszafogottságom is, mert nagyon elege volt a nővéremhez hasonló, feltűnő bombázókból. Csilla sem kedvelte őt, lekvárnak nevezte, azt is visszahallottam többektől, hogy gyönge focistának tartja, mert szerinte a nagybátyja nyomta be egy fővárosi csapatba, de ez nem igaz. És micsoda dolog idegeneknek áskálódni egy családtag ellen…! Szóval, amikor harmincéves koromban oltár elé álltunk, Csilla ismét ellenség volt, mégis abban a lakóparkban vettek lakást a párjával, ahol mi. Közben anyukánk rendületlenül felvágott velünk: „A gyerekeim szomszédok, a kicsi már „elkelt”, a táncos is készül az esküvőjére, pedig nem divat a házasság!” Persze nem lett volna büszke szegény anyukánk, ha tudta volna, hogy Csilla nagyon unja az okos, rendes, de nálunk jóval idősebb férjét – tévedtem, amikor azt hittem, hogy egy megfontolt tudósember mellett le fog higgadni –, és hozzánk jár át panaszkodni.
Félszavakból értik egymást
Imola szerint tovább rontott e furcsa helyzeten, hogy idegenvezetői végzettséget is szerzett, és a járvány kitörése előtt sok csoportot vezetett Ausztriában, Németországban. Szerette a munkát, csodás kastélyok, meseszép tájak, sokféle ember, rengeteg dicséret az alapos felkészültségéért. Általában négy-öt, néha tizenkét napig volt távol, csakhogy akkoriban a férje rengeteg sérüléssel küzdött, közben állást keresett, mert érezte, abba kell hagynia a focit, és ez nagyon megviselte. Csilla már nem tartotta lekvárnak a sógorát, inkább azt hangoztatta, hogy egyidősek, félszavakból értik egymást, s ha Imola elutazott, mindig felajánlotta, gondoskodni fog a férjéről.
– Megfordult velem a világ, és hirtelenjében azt hittem, baleset érte a férjemet, amikor a járvány előtti utolsó utam végén, Győr környékén megcsörrent a mobilom, és Csilla férje arról érdeklődött, hová és mikor érkezik az autóbuszunk, mert értem jönne, hogy hazafuvarozzon. Tőle tudtam meg, hogy a nővérkém két éjszaka a mi lakásunkban aludt. „És ebben mi a rossz? Talán besörözött, és eldőlt, mint egy krumpliszsák” – mondtam, mire a sógorom úgy nézett rám, mint egy háborodottra. „Te nem vetted észre, hogy Csilla megállás nélkül teszi-veszi magát a férjed előtt?” – kérdezte ámulva, majd amikor emlékeztettem, hogy a tesóm minden férfinak tetszeni akar, riszál itt, domborít ott, a sógorom csak legyintett, és csöndesen megismételte: két éjszaka aludt nálatok, és azt te is tudod, hogy számára annyi egy szeretkezés, mint másnak egy fogmosás.
