Két plüssmackóm van: egy ütött-kopott, szinte a felismerhetetlenségig szeretgetett-nyúzott, negyvenpluszos maci, örök gyerekkori barátom. A másik George úr, egy szőrmók angol sir, aki egyik mancsában plüssrózsát tart: nagymamám, aki egyedül élt, időről időre meglepte magát – miután hosszan szemezett vele a játékbolt kirakatában – egy játék macival. „Mert ha ti nem vagytok körülöttem – magyarázta már nagykamasz unokáinak –, akkor is kell valaki, akit megölelhetek. ” Emlékszem, tizenévesen is beleszakadt a szívem ebbe a mondatába… George urat megörököltem tőle.

Én nem puszilgatós-ölelkezős családban nőttem fel, a nagy, vigasztaló ölelések erejét csak felnőtt nőként tanultam meg – adni és elfogadni is. A férjem, majd a gyerekeim ölelése szülte az érzést, hogy mindennél jobb tartani és megtartva lenni. Akinek azonban az érintés nem komfortos, inkább elhúzódik tőle: zavarba ejtő lehet ez a testi közelség.

Könnyen tetten érhetjük, ha megfigyeljük a fajtáit, különösen a férfiaknál, mert nekik nehezebb a dolguk ez ügyben. Van a lapogatós, amikor a két alany egy pillanatra érintkezik teljes terjedelmében és gyors hátba veregetéssel, ugye jól vagy, öregem, le is tudják a kötelezőt. Van a nyakon ölelés (tartok tőle, ez együtt jár némi alkoholfogyasztással…): az egyikük karjával nyakon kapja a másikat és magához húzza, mintha birkózni készülne – drága barátom! –, majd elengedi. Ha nem esnek el a lendülettől, már jók vagyunk. Aztán van a koccanós, amikor két meglett ember a vállát üti neki a másiknak – ahogyan az amerikai futballban ütközni szoktak. És persze van a nagy, belefeledkezős, mackós ölelés, amit nagyon ritkán látni férfiaknál, és ez nem véletlen.

Egy friss kísérletben, mely a pandémia alatt elszenvedett hiányainkat is felmérte, azt is vizsgálták, hogyan hat az ölelés nőkre és férfiakra.

Az ölelés hatása

Hetvenhat önkéntest kértek fel, hogy öleljék meg a partnerüket, majd szándékosan stressznek vetették alá őket – épp csak annyinak, amennyivel mindennap, mindannyian találkozunk. A kísérlet kimutatta, hogy jobban bírták a nyomást, nem ment fel bennük (annyira) a pumpa – a stresszért felelős kortizol a szervezetükben kevésbé ugrott meg, az idegrendszerük könnyebben birkózott meg a feszültséggel –, ellentétben azokkal, akik nem kaptak ölelést.

De csupán a nők esetében. Nekik nyújtott védelmet, míg a férfiaknak sajnos nem. Vajon miért? Valószínűleg ezért elsősorban a szocializáció felelős, az, ahogyan a fiúk felnőnek: a férfiak esetében az érzelmek kimutatása kevéssé számít elfogadottnak, sőt, akár férfiatlannak is gondolhatják azt, aki támaszkodik, pedig az ölelés támogatást jelent, veled vagyok, értelek – üzeni. Ráadásul, mivel a teljes testfelület érintkezik, a médiában megjelenítve alig akad átszexualizáltabb mozdulat – gondoljunk bármely romantikus filmre vagy dalra, „megadnék mindent én egy ölelésért, egyetlen csókodért” – énekli Szécsi Pál. Az ölelés, ha férfi és nő van benne, szimbolikusan inkább a szexuális előjáték része, mint az érzelmi támogatás, együttérzés kifejezése.

„Nem szexet akarok, könyörgök, csak szeretetet adni…”

Pedig a férfiaknak ugyanúgy fontos, mint a nőknek. Zoli kétgyerekes apa, programozó, így vall erről: „Kiskamasz lehetettem, amikor anyám, aki amúgy sem volt az ölelgetős-puszilgatós fajta, a ma is érvényben lévő parancs – légy férfi! – kivitelezése értelmében úgy döntött, elég volt ebből, nem hátráltathatja a férfivé válásomat, és onnantól legfeljebb a nagymamám ölelt meg, aki négyórányi vonatútra lakott tőlünk – így jóformán csak karácsonykor kaptam rendes ölelést. Tizenhét évesen lett komoly barátnőm, akit kifejezetten zavart, amikor felfedeztem, hogy az én szeretetnyelvem elsősorban az érintés: szeretek ölelni, odabújni, vagyis az érzéseimet érintéssel kifejezni. Sőt, nem a szexuális előjáték részének tekintem, nem szexet akarok, könyörgök, csak szeretetet adni-kapni… Ezt végképp nem értette a barátnőm, mintha minden érintés, még a legkevésbé intim is, kizárólag egy célt szolgálna, hogy minél hamarabb ágyba bújjunk. Röviden totál lúzernek éreztem magam a húszas éveim közepéig, amikor találkoztam egy olyan nővel, aki végre örült annak, amit adni tudok, össze is házasodtunk. A kisfiam tizenegy éves. Épp most ér abba a korba, amikor a világ elkezdi tőle elvárni, hogy legyen férfi, ne sírjon, ne akarjon odabújni, átölelni… Félelmetes és fájdalmas látni, hogy ő valószínűleg ugyanúgy meg fog kínlódni ezekkel az elvárásokkal, ahogyan én… Csak abban bízom, hogy a feleségemmel együtt támogatjuk abban, hogy úgy legyen nagyfiú, aztán majd férfi, ahogyan neki jó, ne úgy, ahogyan elvárják tőle. A metoo-mozgalom ebben nem segített a férfiaknak, ennek ellenére mélyen egyetértek vele, hiszen a lányom alig tizennégy, de kész nőnek néz ki. Pontosan látom a ragadozó tekinteteket, amelyek gyakran tapadnak rá, látom, hogy akár velem egyidős, negyvenes-ötvenes férfiak hogyan merészelnek ránézni vagy akár megjegyzéseket tenni. Dühít és meg is rémít, elfogadhatatlannak érzem. Egyetlen férfinak sincs joga kéretlenül, a beleegyezése nélkül, nyílt vagy burkolt szexuális céllal megérinteni egy nőt – de ez szerintem érthető módon tovább nehezíti, hogy a férfiak érintéssel ki merjék fejezni az érzéseiket.”

A bőrünk is éhezik rá

A fenti lehet az egyik oka, hogy a férfiak még a fizikai reakció szintjén sem merik elengedni magukat, belefeledkezni egy ölelésbe – pedig kevesebb gyógyító erővel bíró érintkezés van. Ezt megtapasztalhattuk a Covid-lezárások során, hogy mennyire hiányozhat a tudomány által bőréhségnek elnevezett érintés, pláne annak, aki egyedül él. Két özvegy, angol szomszédasszony az egész karantén alatt lopva, a kert végében, este, a sötétben találkozott mindennap, hogy átöleljék egymást, így birkózva meg az extrém stresszel… Számtalan kísérletet ismerünk, például rögtön a szőranyásat: az árva majombébi, akinek nem jutott ölelés, sokkal kevésbé fejlődött, mint az, aki odabújhatott egy szőrös tárgyhoz – a szőranyához. Azok a gyermekek, akiket sokat ölelnek, puszilgatnak, dicsérnek, egészségesebbek – fiúk, lányok egyaránt. A koraszülött-gondozásból is tudjuk ma már, hogy az anya vagy apa mellkasához (például kenguruban vagy anélkül) bújó baba fejlődéséhez életbevágó az érintés.

Az ölelés úgy kell mindannyiunknak, mint egy falat kenyér, mint a levegő. Társas lények vagyunk, az érintés a túlélésünket szolgálja – hogy egészségesek maradjunk.

Tanuljuk, tanítsuk!

A nőknek könnyebb. Engem a lányaim tanítottak meg születésük pillanatától az érintés mindenhatóságára: felfedeztem, mennyire természetes nekem, és mennyire kiváltságos vagyok, hogy a gyerekeim akár egész nap, kendőben, beülőben vagy anélkül, de rajtam lógtak, hozzám bújtak. (Azzal együtt, persze, hogy a derekam, hátam leszakadt – tetszett volna több hátizomgyakorlatot végezni!) Kis testek a testemből: ha nélkülük voltam, úgy éreztem, annyira hiányoznak, ahogyan csak egy testrész hiányozhat… A nőket védi a stressztől az érintés által adott – és persze kapott – érzelmi biztonság. De nyilván nincs akadálya, és egyre több is a példa rá, hogy a férfiak, az apák is bekapcsolódjanak a pici babák, gyerekek gondozásába. Az ölelés tanulható, ha gyakoroljuk, a kezdeti kényelmetlenséget gyorsan feledteti a jó érzés… Még a játék mackókat is öröm megölelni, nekünk pedig érdemes tudni: a nagyobb vagy kisebb mackóknak, fiúknak vagy meglett férfiaknak is életbevágó szükségük van az ölelésünkre.

Rácz Zsuzsa

Fotó: Getty Images