Egyenruha és egyenlőség

Az „egyenlőséget” nem csak a köpeny garantálta: mindenki egyforma füzetet meg vignettát használt, és ugyanolyan csatos bőrtáskába és tolltartóba pakoltak a diákok. A felszerelés jól bírta a strapát, sokan ugyanazt a táskát használták nyolc évig. Az iskolai takarékbélyeg a mindennapok része volt. Egy korabeli reklámban arra biztatták a diákokat, hogy a bélyegekből gyűjtsenek biciklire, sátorra, focilabdára meg magnószalagra, de a valóságban a gyerekek ritkán spóroltak ennyit, a legtöbben inkább édességekre költötték el a pénzüket.

Ott segítettünk, ahol tudtunk

„De kihúzom magam, szemem vidáman, boldogan ragyog. Anyám és apám is büszke rám, hogy én is kisdobos vagyok” – szavalta egy kislány az egyik korabeli tévéműsorban. Az ünnepségek elmaradhatatlan kiegészítője volt a kék és a piros nyakkendő, aminek a csomóját a vagányabbak kifúrt gesztenyével fogták össze.

Ép testben ép lélek?

A hetvenes-nyolcvanas években még nem vezették be a mindennapi tornaórát, kötelező volt viszont az egyforma felszerelés: a lányoknak tornadressz, a fiúknak fehér trikó. A testnevelésórákon a mozgás öröme helyett a szigorú követelmények domináltak, a kötélmászás és a szekrényugrás sok gyerek lelkében életre szóló nyomot hagyott.

A közösség szolgálatában

Akit arra érdemesnek találtak, az iskola előtti zebránál a többiek biztonságos átkelését segíthette. Ez az 1975-ös kép még abból az aranykorból származik, amikor a fiúk a szandálhoz akár még térdzoknit is hordhattak, büntetlenül.

Játék az élet

„Én vagyok egy néger bébi, tessék engem jól megnézni” – énekelték (például ezt is) a szünetekben az alsósok, akiknek akkor még nem volt mobiltelefonjuk, ezért körjátékokkal múlatták a tanórák közötti perceket. A kép jobb oldalán a lányok éppen sporomoznak. Ez a játék az egész országban népszerű volt, de mindenhol másképp hívták: a csirizéstől és a simizéstől kezdve a recséig meg a kocsizásig sokféle néven ismert.