Mindannyian ismerjük Borsószem hercegkisasszony történetét, akinek királyi származását az bizonyította, hogy rettentő kényes volt fekhelyére: hiába pakoltak tucatnyi dunnát az ágyba rejtett egy szem borsóra, királykisasszonyunk érzékeny, nemes testét bántotta ez a zavaró részlet. Ma már inkább a különféle, egyre szélesebb körben elérhető DNS tesztekkel próbálunk őseink nyomába eredni, sajnos azonban ezek csak etnikai hovatartozásunkkal kapcsolatban raknak képbe, vagy annak eldöntésében segíthetnek, hogy van-e közös ősünk ezzel vagy azzal a személlyel. Arról, hogy őseink nemes, esetleg királyi sarjak lettek volna, már nem adnak felvilágosítást.
„Az ősmatek egyébként is meglehetősen bonyolult, ugyanis felmenőink száma nem lineárisan, hanem exponenciálisan nő, így ha ezer évre visszamennének, már billiónyi őst találnánk” – mondja Adam Rutherford genetikus, hozzátéve, hogy ezen őseink kapcsolódása inkább hasonlít hálóra, mint családfára. Ez azt jelenti, hogy egy-egy ősünknek akár többszörösen is leszármazottai lehetünk. Ha pedig mindehhez hozzávesszük a történelmünket szegélyező inváziókat, migrációkat és háborúkat, akkor láthatjuk, hogy az emberiség valójában a leszármazás egymást átfedő és összefonódó hálózatainak szövevénye, nagyjából Ádámtól és Évától kezdve. Innen nézve mind királyi sarjak vagyunk! Persze ha szeretnénk jobban megérteni a királyi vérvonal öröklésének logikáját, és felmérnénk esélyeinket a királyi rokonságra, akad néhány figyelemre méltó szempont.
Európaiként, vagy európai ősökkel kifejezetten jók az esélyeink
1999-ben Joseph Chang, a Yale Egyetem statisztikusa számította ki, hogy ha elég messzire visszamegyünk az időben – legalább 32 generációra, azaz mintegy 900 évre –, akkor már találhatunk olyan személyt, aki – legalábbis statisztikailag – minden ma élő embernek közös őse. Ha pedig csak az európaiak körében keresünk közös felmenőket, elég mintegy 600 évet visszamennünk az időben. Sőt!
Rutherford – korábbi kutatásokra támaszkodva – azt is bebizonyította, hogy Európában gyakorlatilag mindenki királyi családból származik: konkrétan a Nyugat-Európában 768 és 814 között uralkodó Nagy Károlytól.
De éppígy királyi sarjak lehetnek az amerikaiak, sőt a Bermudákon vagy a Karib-térségben élők is! Egy 2002-es írás szerint az Újvilágban rengetegen vannak, akik szegről-végről rokonai az angol királyi családnak, még azok között is, akik túlnyomórészt afrikai vagy indián felmenőkkel rendelkeznek, ugyanis hosszú idő óta keverednek itt a különböző népek. Tovább menjünk? Konfuciusz, Nofertiti és szinte minden más ókori történelmi személyiség is – feltéve, hogy nemzett vagy szült jó pár gyereket – ott lehet a felmenőink között. Más szóval: matematikailag mindannyian rokonok vagyunk ilyen vagy olyan királyi családokkal.
Nagyobb társadalmi mobilitás = nagyobb esély a királyi vérre
Az öröklés matematikája persze csak egy dolog. Az viszont, hogy kulturális okokból nem véletlenszerűen állnak párba emberek, már egy másik. Az emberek ugyanis hajlamosak azokkal lépni szexuális, illetve párkapcsolatba, akik földrajzi, nyelvi és társadalmi-gazdasági szempontból leginkább hasonlítanak rájuk: egy gazdag skandináv férfi például sokkal nagyobb valószínűséggel vesz el egy jómódú svéd vagy norvég nőt, mint egy szegény afrikait például.
„A királyi családok – mondja Taylor – ráadásul többnyire kiemelten figyelnek arra, hogy vérvonaluk tiszta maradjon, ezért a nem királyi sarjakkal való keveredés a legtöbbször nem, vagy csak kényszermegoldásként volt elfogadott a történelem során.” Gregory Clark, a UC Davis közgazdászprofesszora szerint – aki egyébként a társadalmi mobilitás genealógiáját tanulmányozza – ez azt jelenti, hogy a királyi családdal való rokonság eshetősége attól függ, hogy az adott kultúrában mennyire voltak megengedőek az alacsonyabb státuszúakkal létesített házastársi és szexuális kapcsolattal. Egyes országokban ez az úgynevezett osztályajtó nemigen járható át, Angliában viszont a nemesi osztályok mindig is meglehetősen nyitottak voltak a gazdag közemberek befogadására. Ennek alapján valószínűsíthető, hogy a modern angolok nagy része rokonságban áll valakivel, aki a múltban a nemességhez tartozott. Azaz: akinek az ősei olyan országból vagy régióból származnak, ahol a királyi és köznemesi származásúak keveredtek egymással, annak nagyobb az esélye arra, hogy királyi családdal rokonítsa magát. Az utóbbi időben az olyan házasságok, amikor egy királyi családtag egy alacsonyabb státuszú személyt vett feleségül – elég például az angol királyfiúk házasságaira gondolni – egyre gyakoribbá váltak világszerte, így a királyi vérvonal gyorsabban „hígul”, mint korábban.
És ennek Vilmos, Charlotte és Katalin egyformán örül
Ősrégi szövegekben írnak a családodról? Gyanús!
A múlt kutatása komoly és nehéz feladat, melyet a különböző írásos emlékek nagyban megkönnyítenek. Már ahol, amikor és akiről maradt fenn ilyesmi. A korai időkben jellemzően csak vagyonos, illetve nemesi származású emberekről születtek írásos dokumentumok. Míg az egyházi feljegyzések körülbelül az 1600-as évekig vezetik vissza a családokat, a vagyonos emberekhez köthető, például földbirtokkal kapcsolatos feljegyzések jóval korábbra, több száz évvel azelőttre is ellátnak, azaz a gazdag emberek történetét (ami hosszú ideig a nemesi származású emberek története volt) régebbi időkig lehet nyomon követni és tanulmányozni. Közép-Amerikában és a Karib-térségben is hasonló a helyzet: bár a hódítások idején az Óvilágban már különböző dokumentumokat és életnyilvántartásokat vezettek, az Újvilágban ezek közül alig őriztek meg valamit, jellemzően csak az adó- és pénzügyi elszámoláshoz kapcsolódó papírok maradtak fenn. Ez megint csak inkább a jobb módúak emlékét őrizte.
Nem kizárt, hogy más földrész királyi családjával vagy rokonságban
Természetesen nem minden királyi család gyökere nyúlik vissza Európába, még akkor sem, ha az öreg kontinensen több ehhez kapcsolódó feljegyzés maradt fenn és több a genealógiai kutatás is.
2003-ban egy úttörő tanulmány mutatta ki, hogy világszerte minden kétszázadik férfi (Közép-Ázsiában ez mintegy 16 millió fő) a 12. századi mongol császár, Dzsingisz kán egyenes ági leszármazottja.
Izgalmas, nem igaz? Ráadásul messze nem Kán az egyetlen ázsiai uralkodó, akitől milliók származtatják magukat. Egy 2005-ös nemzetközi tanulmány szerint több másik, i. e. 2100 és i. sz. 700 között Ázsiában és a Közel-Keleten élt férfinek lehet óriási számú leszármazottja. Egyikük a 16. századi Qing-dinasztia uralkodója, Giocangga, akinek kései utódai közül 1,5 millió férfi él a mai Észak-Kínában. Az ilyen messzire nyúló rokoni szálak sokszor a legkülönbözőbb társadalmi státuszú embereket kötik össze. Dél-Amerikában a genetikai és történelmi kutatások arra jutottak, hogy Atahualpa, az utolsó inka császár (aki 1533-ban halt meg) a mai Peru néhány szerény családjával is rokonságban állhat. És ne feledkezzünk meg Tutanhamon egyiptomi fáraóról sem: svájci genetikusok szerint a Nyugat-Európában élő férfiak fele rokonságban áll vele, beleértve a brit férfiemberek akár 70%-át is.
A királyi sarjak élete nemcsak játék és mese
Tutanhamon és a többi nagy ős nemcsak a kiválasztottság érzését hagyta hátra. A mindenáron tisztán tartott vérvonal (azaz, hogy az emberi történelem nagy részében a királyi családokban a testvérektől, unokatestvérektől elvárták, hogy egymással házasodjanak), számos genetikai eredetű bajt (hemofíliát, cisztás fibrózist, Habsburg-állat, arc aszimmetriát, gyönge immunrendszert és bizonyos rákfajtákat) okozott, ugyanis a rokonházasságok felerősítették az adott család vérvonalában rejlő hibás gének hatását. Ennek egyik érdekes megnyilvánulási formája az úgynevezett „Habsburg-áll” amely V. Károlytól kezdve minden Habsburg-házból származó spanyol király esetében megfigyelhető, persze eltérő mértékben. Érdemes gyorsan a tükörben ellenőrizni. Az esetleges karakteres arcél fölött érzett öröm nem lesz hosszú életű, a Habsburg leszármazás ugyanis kellemetlenségekkel is jár: a dinasztia körében nagyon magas volt a halva születések száma és a csecsemőhalandóság is. Nem csoda, mikor a rendkívül zavaros szálakról így ír a Múlt-kor történelmi magazin : „II. Károly édesapja IV. Fülöp volt, aki saját unokahúgát vette feleségül. A családfára tekintve ez azt jelentette, hogy Fülöp nem csak az apja, hanem másodfokú nagybátyja is volt egyben fiának, akinek anyai nagyanyja, Mária Anna (aki többek között magyar királyné is volt) pedig nagynénje is volt II. Károlynak.”
V. Károly és I. Ferdinánd: bal oldalon Károly és az ő határozott állvonala
Tutanhamon király is „jó” példa. Szülei testvérek voltak, ő pedig tuskólábbal, szájpadhasadékkal, skoliózissal született és több csont hiányzott a lábfejéből. A genetikusok úgy vélik, hogy Kr. e. 1324 körül bekövetkezett halálában a sarlósejtes betegség – egy öröklött vérbetegség – volt a bűnös. Aztán ott van a hemofília is, ami nem feltétlenül vérfertőzés közvetlen terméke, de bizonyítottan egy olyan génnel hozható összefüggésbe, amelyet Európa vérfertőző monarchiái is hordoztak, akik ezáltal messzire és széles körben terjesztették a betegséget. Viktória királynő, „a modern Európa nagyanyja”, aki 1837 és 1901 között uralkodott Angliában, állítólag apjától, Edward hercegtől örökölte a gént. Ő viszont továbbadta fiának, Leopoldnak és néhány lányának, akik aztán szintén továbbadták – néha Európán túlra is. Alekszej Nyikolajevics cár, az Orosz Birodalom trónörököse anyjától, Alekszandra Fjodorovna cárnőtől (Viktória királynő unokájától) örökölte.
S hogy mi mindebből a tanulság? Egyrészt az, hogy a világ lassan nyolcmilliárd főnyi lakossága közelebbi rokonságban áll egymással, mint azt valaha gondoltuk és hogy a kevert fajúság kérdését nem feltétlenül érdemes boncolgatni. A másik tanulság ebből következik: királyi és nem királyi sarj vére is olyan intenzíven keveredett az elmúlt évszázadok során, hogy nagy valószínűséggel a mi ereinkben is csörgedezik kék vér. Vagy legalábbis kékes.
Kiemelt kép: Getty Images
