Épp a reptéren ülök. A budapestin, és nem fogok elrepülni ezúttal, pedig már nagyon beleszoktam. Úgy ücsörgök itt, mint aki hazajött. Kiraktam a kis szendvicsemet és a kávémat, felcsaptam a laptopomat, hogy megírjam a következő fejezetet az életemről, amíg várom, hogy német vendégem (igen, Ő) landoljon. Miután az elmúlt fél évben többet repkedtem ide-oda, mint korábbi életemben összesen, már igazán otthonosan mozgok a reptereken. Épphogy elkezdtem megszokni bournemouth-i életem, mikor el kellett kezdenem visszajárni Magyarországra, mert elkezdtünk az Apatigris 3. évadán dolgozni.

Hol itt, hol ott

Persze agyon izgultam magam, hogyan lesz ez. Oké, felhasználom majd a szabadnapjaimat az angliai munkahelyemen, de hát aztán egész augusztusra haza kell jönnöm forgatni, és azt már biztos nem fogják nekem elfogadni, sőt, kiátkoznak az országból is, aztán szedhetem a cókmókomat és soha többé vissza se térhetek Angliába. Ez volt körülbelül a forgatókönyv a fejemben, aztán, mint oly’ sokszor, megint kiderült, hogy az élet (általában) sokkal egyszerűbb annál, mint ahogy én elképzelem. Egészen egyedülálló a fantáziám, na! Első haza- majd visszajutásomról a jegyeket eltettem emlékbe, mert nagyon büszke voltam magamra, hogy túléltem. Később még vagy ötször meg kellett ugranom ezt az oda-vissza repkedést, plusz még vonatozást London és Bournemouth között. A lelkesedésem egyre fogyatkozott, szegény repterek iránt érzett utálatom nőttön-nőtt, míg elértem egy furcsa, nihilszerű állapotot. Ekkor már annyira nyugodt voltam az utazásaim előtt, hogy már azon kellett aggódnom (mert azt azért kell), hogy mikor fogom otthon felejteni az útlevelem, vagy becsekkolni, vagy hát mondjuk megvenni a repjegyet.

Reptéren, lazulósan

Egyszer sikerült összehoznom, hogy nagyon későn jutott eszembe, hogy jegyet kéne vennem. Akkor az történt, hogy el kellett vonatoznom Londonba egy messzi-messzi, számomra teljesen ismeretlen reptérre, és onnan Edinburgh-be szálldogálni, majd ott tölteni az egész éjszakát, s onnan reppenni Budapestre. Már-már valami perverz élvezetet leltem abban, hogy teljesítem ezt az elvetemült utat is, szinte már aggódtam, hogy direkt csesztem ki magammal. Ekkor már ugye túl nyugodtan utazgattam, így nem szenteltem elég figyelmet a megállóknak, és rosszkor szálltam le a vonatról Londonban. Aztán valahogy megérkeztem időben a reptérre, egy órás késéssel elindultunk Edinburgh-be (akkor már túl voltam szerintem 2-3 órás repülőkéséseken, szóval ilyeneken már nem akadtam fenn). Sokat amúgy se számított, mikor érkezem meg, hiszen a reptéren nem nagyon találtam megfelelő sarkot, ahol álomra hajthattam volna a fejem. Megpróbáltam a földön összekuporodva elaludni, de nagyon hidegnek bizonyult a márványpadló alattam, és a lámpákat se kapcsolták le a kedvemért. Így hát elindultam bóklászni a reptéren egy jobb alvóhely reményében. Kómás szemek pislogtak vissza rám, ahogy lavíroztam az első járatokat váró kalandorok között. Egyesek a körbekerített, bezárt kávézókban építettek maguknak székekből összerakott ágynak valót, mások a csomagjukból kipakolt ruháikból gazdálkodtak. Sajnos én nem sok ruhával indultam neki az útnak, pedig én is rávetemedtem volna, hogy a pólóimból és bugyijaimból ágyazzak meg magamnak. Kiszúrtam viszont pár konnektort egy kuka és egy úr között, odatelepedtem hát melléjük. Kiderült, hogy ő is Magyarországra megy, meg az is kiderült, hogy ott is él már egy ideje és, hogy nem igazán sikerült megtanulnia még magyarul. Mert ugyanis a mi nyelvünk a világ legnehezebb nyelvei közé tartozik.

Nincs megállás

Régen sokat bosszankodtam azon, hogy milyen könnyű teszem azt az angol anyanyelvűeknek, mert hát ők beszélnek angolul, és az meg nagyjából elvárás már, hogy mindenki tudjon valamennyire angolul. Meg milyen könnyű az olaszoknak, mert ők meg Spanyolországban is elboldogulnak. Aztán találkoztam ezekkel a drága önkéntesekkel Angliában, akik annyit mondták, hogy az én anyanyelvem olyan, mintha valami fantasy nyelv lenne, hogy igazán elkezdtem élvezni, és örülni kezdtem annak, hogy ha magyarul szólalok meg, azt aztán nem sokan fogják megérteni, de még sejteni se fogják majd, hogy miről lehet szó. Az angol úr, akivel a reptér vakító fényénél elbeszélgettem, azt mondta látott egy nagyon jó pólót valakin egy felirattal, ami így szólt:

„I can speak Hungarian. What’s your superpower? – Én tudok magyarul. Neked mi a szupererőd?
”

Szóval így. Most itthon vagyok. Ezeket a sorokat már nem a reptéren írom, hanem az Apatigris forgatásán hajnali egy órakor. Az elmúlt hetekben nagy hajtás volt, szinte mindennap forgattam, 12 órában. Nappal Budapestet róttam Ővele, aztán mentem éjszakázni az Apatigrisbe. Zajlik az élet, néha állva el tudnék aludni, de akkor csak arra gondolok, amit az edinburgh-i reptéren megtanultam, hogy nekem bizony szupererőm van.

Forog a kamera, készül az Apatigris 3. évada.

Szöveg és fotók: Schmidt Sára

A sorozat korábbi részeit itt olvashatjátok el.