Épp most érkeztél vissza Keszthelyről, ahol tíz napon át játszottátok a Centrál Színházzal a Házassági leckék középhaladóknak című darabot. Úgy képzelem, ez ilyenkor olyasmi lehet nektek, mint valami vidám tábor…

Pontosan olyan! Nagyon jó kis csapattá értünk Balsai Mónival, Stohl Andrással és Schmied Zolival ez alatt a hat év alatt, amióta a darabot játsszuk. Sok mindent éltünk át együtt, válásokat, házasságkötéseket, és egyre több a gyerek is. Számíthatunk egymásra, ha szükség van rá, és rengeteget nevetünk, amikor együtt vagyunk.

A darabon is rengeteget lehet nevetni, miközben az egész történet arról szól, hogy mindenki összevissza hazudozik egymásnak.

Igen, és döbbenetes, hogy miközben a főszereplő pusztító dolgokat művel a feleségével, a szeretőjével és a legjobb barátjával is, mégis izgulunk érte, hogy nehogy lebukjon, kvázi drukkolunk neki, hogy megússza a hazugságai leleplezését. Szoktunk is gondolkodni ezen, hogy miután a párok a nézőtéren összenevetnek, otthon vajon beszélgetnek-e arról, miről is szólt a darab valójában. Hogy mindenkinek lehet hazudni…

Neked könnyen lehet?

Persze. Engem is árultak már el nemegyszer. De ha egyszer leteszem a voksom valaki mellett, akkor muszáj hinnem abban, hogy nem fog átvágni, nem? Nem szeretek előre félni. Kevés embert engedek közel magamhoz, de azokat nagyon. Előbbiben nyilván benne van az ismertségem miatti bizalmatlanság is. Hogy nem tudhatom, ki mikor fog kiadni, mert én csak egy jó sztori vagyok az életében, és kész. A legközelebbi barátaim persze bármikor számíthatnak rám, bár őket sem szoktam felhívni a kríziseim közepén, még a legnagyobb bajban sem… Csak jelzem nekik, hogy most egy kicsit „eltűnök”. Aztán utólag mesélek.

De miért? Nagyon nehéz egyedül cipelni ezeket a terheket. Vagy egyszerűen ilyen erős vagy?

Az is benne van talán, hogy szeretek magam lenni, csendben. Az életemet érintő nagy érzelmi, szakmai, anyagi kérdésekről is egyedül szeretem meghozni a döntéseimet, nem kérek véleményt vagy tanácsot senkitől.

Ez azért nagy magabiztosságra vall.

Nem tudom, mennyire magabiztosság ez… Talán épp az ellenkezője. Pont arról van szó, hogy ismerem már magam, és tudom, hogy hajlamos lennék arra, hogy befolyásoljanak. Szóval ez valamiféle tudatos védekezés inkább. Nagyon sokáig őrlődöm, mielőtt kimondok, eldöntök végül valamit, de akkor az már úgy van, és kész. Megszületett, nincs visszaút.

Azt is elmondtad többször, hogy nemcsak egyetlen döntésedet nem bántad meg soha, hanem egyetlen kimondott szavadat sem. Ilyet azért ritkán hall az ember.

Pedig így van. Nekem nem kellett soha bocsánatot kérnem senkitől a szavaimért.

De soha nem is érzed, hogy felrobbansz, hogy leüvöltenéd a másik fejét? Hogy egy vita hevében olyan szívesen mondanál valamit, amit később megbánhatsz?

Persze hogy érzem. És jó nagy meló magamban tartani… Az az óriási szerencsém, hogy ez a szakmám, ami. Hogy ezeket az indulatokat a színészetben ki tudom élni. Én oda tartogatom a szélsőségeimet. Annyi könnyet tartottam például magamban az évek alatt, hogy a színpadon már abszolút gond nélkül megy a sírás… Az mindig nagyon jólesik, kiengedni… És persze kifutom, kijógázom, kimeditálom magamból, na meg elsírom a pszichológusomnak is. Szóval azért nem fulladok bele, kijön belőlem, ami kell, megvannak rá a csatornáim. De nem tudom, hogy valaha lesz-e olyan kapcsolatom, amiben megengedem magamnak, hogy kiforduljak önmagamból.

Sok mindent nem engedsz meg magadnak?

Hallom ám én is, hogy ez furcsán hangzik… De sok ilyen van, igen. Nekem ezzel életem végéig dolgom lesz. Amikor a lányom megszületett, akkor gondolkodtam el ezen először, hogy én mit kaptam útravalónak azt illetően, hogyan kell és milyen nőnek kell lenni. 

És mit kaptál útravalónak? Milyen nőnek kell lenni?

Mondjuk úgy, felkészítettek az alkalmazkodásra. És én meg is tanultam alkalmazkodni. Helyzetekhez, emberekhez… Túlságosan is.