Még a kézfogása is olyan, akár egy meleg ölelés, amivel nemcsak engem, egy kíváncsi idegent, de az egész életet a keblére vonja. A próbaterem most üres, a csoport nyári szünetet tart, ezért az irodában fogad. Betessékel, és a sarokban álló székhez vezet. Enyhén biceg. 

– Ha nem zumbázhatok, még a testem is jelez, olyankor mindenem fáj. – Erzsi szívből nevet a látszólagos ellentmondáson. – Nehezemre esik a séta, a kutyával is a férjem jár el, de amikor táncolok, nem érzek fájdalmat.

Fini néni tánciskolája

– Képzeljünk el egy túlsúlyos kislányt, aki nagyon szereti a zenét és a táncot – repít vissza az időben Erzsi. – A nálam négy évvel idősebb bátyám tánciskolába járt. Nyaggattam, hogy tanítson meg erre-arra, de persze egy kamasz fiúnak volt is kedve a kishúgát szórakoztatni…

Erzsi tizenegy évesen térdízületi gyulladást kapott. Az orvosok egy évvel később még mindig széttárt karokkal álltak az eset felett, azt tanácsolták, mozogjon valamit. Így iratkozott be a Vígszínház oldalában működő balettiskolába, ahol a híres színművész, Feleki Kamill felesége, Metzger Fini keze alatt tanult táncolni.

– Máig hálás vagyok Fini néninek. Befogadott és biztatott, látott bennem valamit. Azt mondta, balettművész ugyan nem lesz belőlem, de karaktertáncos még lehetek.

Erzsi két éven keresztül szorgalmasan járt a balettórákra, és minden mozdulatot, koreográfiát gondosan megjegyzett, még azokat is, amiket nem ő táncolt, ezért ha valaki kiesett, őt állították a helyére. Később, Fini néni tanácsára, áttért a néptáncra. Összesen négy évet foglalkozott tánccal.

– Aztán jött az érettségi, férjez mentem, megszülettek a gyerekek. Annak idején főbenjáró bűnnek számított, ha egy lány, akinek udvarlója volt, táncolni járt. A mi korosztályunkat arra nevelték, hogy a kenyérkereset mellett a család az első. Én hatvanegy évesen tanultam meg, hogy lehetnek saját igényeim, de fiatalkoromban olyan kifogásrendszert állítottam föl, ami hosszú évekig jól működött. Túlsúlyos vagy, és fájnak a lábaid, mondtam magamnak.

A táncot Erzsi életébe a lányai hozták vissza. Miután kiderült, hogy hasonló lelkesedéssel állnak a balettrúd mellé, mint egykor édesanyjuk, a kerületi balettiskolában bontogatták a szárnyaikat.

– Tizennégy éven keresztül úgy kapcsolódtam a tánchoz, hogy az én gyönyörű lánykáimat néztem a balettórákon – mosolyog Erzsi.

Csak azért is boldogság

Erzsi huszonkilenc éves volt, amikor ismét utolérte az őt kísértő balsors. Egy gombostű beleszaladt az ujjába, és a szerencsétlen mozdulat tíz évet vett el az életéből. A szúrás vérmérgezést, majd kötőszöveti gyulladást okozott.

– A fiatalkori műtéteket újabb műtétek követték. Harminctól negyvenéves koromig gyakorlatilag újra föl kellett magam építenem. Eredetileg női szabó és óvónő voltam, de egyik szakmámat sem folytathattam.

Amikor arról kérdezem Erzsit, hogy a nehezített pályán, amin az életét járja, hogyan őrizte meg a derűlátását, ezt az embert próbáló időszakot idézi fel.

– Amikor azt mondták, örüljek, hogy élek, elkapott a pulykaméreg. Eldöntöttem, hogy ettől kezdve én leszek a saját szerencsém kovácsa. Megfogadtam, bármi történjék velem, örömteli életet fogok élni.  

Erzsi a kineziológiában talált újra önmagára, de a tánc továbbra is hiányzott az életéből. További húsz évet várt arra, hogy meglelje azt a mozgásformát, ami betöltötte ezt az űrt. Hatvanegy éves volt, amikor az idősebbik lánya azt tanácsolta, próbálja ki a zumbát. Erzsi már az első órán beleszeretett az aerobik lendületét és a latin táncok játékosságát ötvöző sportba.