A nyár nagyanyáink, sőt szépanyáink idején ugyanúgy megdobogtatta a szíveket és ugyanúgy perzselt, mint napjainkban, sőt, akármilyen hihetetlen, de az 1930-as években már jobb módú nagyijaink szekrényeiből is előkerültek azok a bizonyos nyári bugyik, meg a beretvák. Természetesen ez a mámorító évszak évszázadokkal ezelőtt is vízpartra, zöld lugasokba, rózsakertekbe, divatos fürdőhelyekre vagy vadregényes folyópartokra, eldugott óbudai vendéglők vadszőlővel befuttatott kerthelyiségeibe, vidéki birtokok kiskastélyaiba csalogatott nőket, férfiakat, gyerekeket egyaránt. Nem mindegy azonban, hogy kit hol, hogyan és mikor cirógattak, netán égettek a napsugarak. 

Hiszen még 1930-ban is keveseknek adatott meg a lehetőség arra, hogy nyári bugyit húzzanak és csobbanjanak egyet.

A nyaralás divatja egészen 1950-es évekig ismeretlen volt a szegényebb társadalmi rétegek előtt, legfeljebb a cselédlányok részesedtek belőle egy csipetnyit, ha az úri család, akinél szolgáltak, magukkal vitte őket vidéki birtokára.

Természetesen továbbra is, mint háztartási alkalmazottak vettek részt a vakáción. 1890-ben még szigorúan „vakátziónak” írták.

Balatonalmádi, 1912. (Fotó: Fortepan/Karabélyos Péter)

A századelőn épült villák, úri lakok, az arisztokraták nyári rezidenciái mind mementói azoknak a régi szép nyaraknak, amelyeket leginkább csak a jómódú polgárok és a magyar úri elit élvezhetett. Már 1840-ből vannak feljegyzések, amelyek balatonfüredi nyaralásokról számolnak be. Egy 18 éves bárónő édesanyjával a „kies Füreden” töltötte az egész júliust. Az anya ivókúrára érkezett (gyógyvizet, azaz keserűvizet kellett kortyolnia orvosi előírásra, ne gondoljunk rosszra!) ám elsődleges célja volt, hogy lánya számára férjet találjon. Számításai be is váltak. Meglett a férj, kackiás bajuszú, pesti úri gyerek, és ügyvéd! 

Hogy mit csinált az úri társaság Balatonfüreden 1840 júliusában?

Felvonultatták ruháik teljes arzenálját, hajnali négyig táncoltak, a hölgyek szerenádot kaptak, nyakalták a keserűvizet, kocsikáztak, diszkréten flörtöltek az urakkal, de a Balatonban nem mártóztak meg. 
Akkor még csak módjával volt sikk a szabadvízi fürdőzés, és azokat a bizonyos sportladyket hírből sem ismerték. A Balatonfüreden szövődött szerelem gyümölcse, bizonyos Szekrényessy Kálmán, a fent említett házaspár fia, hogy szülei love storyja előtt tisztelegjen, 1879-ben az úszás történetében először átúszott Balatonfüredről Tihanyba, és vissza. 

És jöttek a strandok

Az első strand ötlete 1822-ben pattant ki egy francia gróf fejéből. Merész ötlet volt, ami elsősorban az úszásoktatásra fókuszált. Nálunk Pesten, ha nem is strand, hanem ennél jóval izgalmasabb találmány született a Dunán. 1817-ben a nagyérdemű közönség megcsodálhatta az első dunai uszodát. Ez a speciális szerkezet a folyóba süllyesztett lécből épített kosár volt, melyet tutajok vettek körül. A tutajokon kabinok sorakoztak. Természetesen a dunai uszodák elsődleges célja is az úszásoktatás volt.

Elkerített dunafürdők Budapesten az Erzsébet és a Szabadság (Ferenc József) híd között 1930-ban (Fotó: Fortepan/Zainkó Géza)

A Napóleoni háborúk idején a teljes katonai vezérkar nagy gondot fordított arra, hogy a sereg minden tagja otthonosan mozogjon a vízben, és minden körülmények között professzionálisan szelje a habokat. Az első dunai uszoda a mai Lánchídnál lebegett, kicsit feljebb 1829-ben Mayer György nyitotta meg a Dunafürdőnek keresztelt másodikat. A harmadikat egy Depini Péter nevű úriember üzemelte be 1830-ban. Ezt az uszodát a legnagyobb magyar, Széchenyi István is szorgalmasan látogatta.

Hol maradtak a hölgyek? A kezdetekkor a közelébe sem merészkedtek ezeknek a Dunában billegő lécépítményeknek. Ólomgolyókkal ellátott „fürdőruháikban”, amelyek csupán anyagukban különböztek hétköznapi viseletüktől ( tehát fűző, alsó szoknya, magas nyak, minden megvolt, amit a korabeli erkölcsrendészet megkövetelt), nem volt ajánlatos imitálni az úszást. Jóval később egy fél évszázad múlva, és kicsit „lengébb” fürdőruhákban természetesen már megjelentek az igazi vagány csajok, akikről 1891-ben egy vidéki zsurnaliszta a következőket írta: „ Az ingyen látogatható Duna-parti dunauszodákban vígan lubickoló, merészen ugráló, sütkérező hölgyek fess úszónadrágjaikban a női bájak kiállításai. Itt alapos tanulmányt lehet szerezni a budapesti hölgyek minőségéről. Férjjelölteknek ajánlatos szórakozóhely.”

Fürdőzés – noha nem a Dunán, hanem Abbáziában (ma Opatija) 1903-ban. Az úszóviselet viszont egészen hasonló volt a budapestihez. (Fotó: Fortepan/Fortepan)

Gyógyfürdők és fedetlen karok

Budapesten 1930-ban a legnépszerűbb férfi és női dunai uszoda az Erzsébet híd melletti volt. 24 pengőért lehetett idényjegyet váltani, havi bérletet 10 pengőért. A Gellért-hegy alatt, a Dráva utcánál, az Óbudai templomnál, és Lágymányoson ingyen strandfürdőt nyitott a város a vékonyabb pénztárcájú embereknek.  A legendás budapesti uszodákról Kosztolányi Dezső „száguldó riporterként” tüneményes tárcájában tudósított. A Hullámfürdőben fürdött a pénzvilág, a Levente uszodában a fess fiatalemberek, a Lukácsban az ügyvédek, a Császárban az igazi úszók, a Palatinusra a bájos leánykák és lovagjaik jártak, a Millenáris strandon a 7. kerület ázott, a Széchényi fürdőben a sokgyerekes polgárcsaládok pancsoltak.

Ha már uszodák, nagyanyáink leginkább saját maguk varrták fürdőruháikat, ugyanolyan anyagból köpenykét és strandtáskát is készítettek. A fürdőruha lehetett kartonból, trikóból, vagy selyemből. „Fontos, hogy a ruha igazán ruha legyen és ne csak fügefalevél!” – ennek a vezérelvnek a szellemében dolgoztak a szorgos kezek. A nyári bugyi is inkább egy diszkrét kis vászon térdnadrág volt, mint a szó klasszikus értelmében vett bugyi.

Divatos nők fürdőruhában a Gellért Gyógyfürdőben 1935-ben (Fotó: Fortepan/Turbéky Eszter)

Ami miatt pedig az erkölcsrendész nagyasszonyok sokat zsörtölődtek a strandszezonban, az nem volt egyéb, mint, hogy a „rövid szoknya, a fedetlen karok a strandolás révén ma már olyan területeket is láttatnak a női testből, amelyek nagyanyáink, sőt anyáink idejében is megbújtak a ruhák szigorú börtönében. Most már úgynevezett szőrirtószereket, csipeszeket és beretvát is használnak a lányok!” – szóval nagyanyáink a 30-as évek derekán rákaptak a szőrtelenítésre. Sebaj, mert az elvtársnők az 50-es évek nagy balatoni merüléseinél a békebeli úrinők szőrhisztijével már mit sem törődtek, beretva nem érintette lábaikat, boldogan tobzódtak a Balaton kék vizében.

Az 1950-es években a Teészcsék és a Szövetkezetek elvtársai és elvtársnői előtt, ha nem is a Abbáziába, de a bolgár Aranypartra megnyílt az út. Eljött az ő idejük, és végre belevethették magukat a Balaton kékjébe, meg a szövetkezeti üdülők „ultramodern” kockatömbjeibe. A szocializmus építésétől elfáradt tagjaikat pedig különböző gyógyvizekben regenerálhatták. Nagyanyámat Hajdúszoboszlóra vitte a Téesz, erre a jeles eseményre vette meg a kultikus nyári bugyit, mert a Téeszelnök parancsba adta: „Firideőre elvtársak!”

Kiemelt kép: Duna strandfürdő az Újlaki rakparton a Sajka utcánál 1933-ban – Fortepan/Fortepan