Ráadásul meggyőződésem, hogy nők döntő többsége hozzám képest tavasztündér; nem tudom, hogy csinálják, de mindig van zsebkendőjük, nem pattan le a lakkjuk, nem izzadnak meg, és a legporosabb nyári fesztiválon se lesz olyan a lábuk, mint az enyém, ha óvatlanul szandálban megyek el itthonról. Sokszor, tényleg nagyon sokszor szeretnék olyan lenni, mint ők. Kivéve, amikor utánuk megyek be egy nyilvános vécébe.
Ladies room? A nap vicce!
Nem kell az aluljárók az olcsó hipó, a szikkadt Amo szappan és vizelet szagában fürdő, piszkosszürke dörzspapíros vécéire, esetleg a strandok baktériumkeltetőire gondolni. Még csak nem is a cúgos iskolai fülkék borítanak ki, ahol olyan furán vízszintes a kagyló, hogy a legjobb szándékkal se húzható le belőlük semmi. Mondjuk én ezeken a helyeken is megrántom a kallantyút és már felsőben se dobtam csomagolatlan tampont a szemetesbe, de nem vagyunk egyformák.
A felfordulás a csinos kávézó vagy fancy iroda vécéjében rendít meg igazán. Egészen érthetetlen. Jó ideje egy belvárosi közösségi irodába járok dolgozni, a napjaim egy része nyolctól négyig itt telik, ennyi idő alatt azért muszáj párszor kimennem. A fülkéken belül színes, laminált és egész esztétikusra fabrikált üzenet fogadja a dolgozót:
„Kedves látogató, kérlek, úgy hagyd ott a mosdót magad után, ahogy te is találni szeretnéd!” – szól a felirat. De jó vicceid vannak, köszi! Úgy érted, takarítsak ki?
Ez most rettenetesen ciki, de ha már benne vagyok, elmondom: előfordult, hogy megcsináltam. Jó, nem mostam fel vagy húztam gumikesztyűt, de nem egyszer igyekeztem vállalható állapotot teremteni más után – máskülönben nekem kellett volna arcomat adni ahhoz, ami ott maradt. Hát lesült volna a képemről a bőr.
Az úgy volt, hogy…
Kilencfelé battyogok ki először pisilni. Bemegyek a fülkébe, bezárom az ajtót és tokkal-vonóval másfél perc alatt végzek is. Vagyis végeznék, ha tíz másodpercnél nem jönne rám a frász: valaki minden külön értesítés helyett megpróbálja feltépni a fülke ajtaját. Mivel nem szeretnék senkivel se farkasszemet nézni, amikor épp kiszolgáltatottan guggolok; egy diszkrét, de azért artikulált „foglalt” jelzéssel akadályozom meg a további vegzálást. Mérges vagyok, hogy ilyen óvatlan voltam, hiszen már akkor el szoktam kezdeni jeleket adni, amikor lépteket hallok: lenyomom a kilincset, hogy lássák; krákogok, hogy hallják, van benn valaki. A kopogásról ugyanis rég leszoktak az emberek.
Az ijedségen kívül más bajom nem esik, és öröm az ürömben az is, hogy a másik felet még ennyire sem kavarta fel az eset. Bár ruhámat igazítva elképzelem, hogy amikor elnézést kér, milyen elnéző mosollyal biccentek majd, hogy „ugyan, semmi baj, emberek vagyunk”, ő egy árva mukkot se szól, csak benyomul mellettem. Jogos: minek fárasztanánk magunkat felesleges udvariaskodással, amikor olyan rövid az élet. És hát tényleg nem akkora nagy baj; kellemetlen, de legalább nem undorító incidens – az a rész a nap későbbi szakaszában jön.
Ahogy halad a munkanap, az életünkből hátralévő percek exponenciálisan kezdenek fogyni: következő mosdólátogatásomkor már jól látszik, nagyon fukar kezekkel mérik az időt. Nemcsak az ilyen-olyan papíráruk szemetesbe helyezése, vagy
a csap rendes elzárása időpocsékolás, de a vécé lehúzása, az épp nálunk elfogyó guriga kidobása, esetleg cseréje, a betét összehajtogatása és a kefe használata se fér bele az időkeretbe,
hiszen értékes másodperceket rabolna el. Ezek kihagyásával viszont legalább több idő marad a vécédeszka módszeres és szisztematikus összepisilésére. Két óra körül már (talán a dadaizmus szellemében) ready-made műalkotás a mosdó: szanaszét dobált papírok, mosdószéli folyékony szappan-patakok, összekent kagylók, pisis deszkák, nedves papírszőnyeg és a földön másfél méterre legördülő guriga megkapó elegye. Minden. Egyes. Nap.
Neked meg mi bajod?
Eleve felbosszantanak azok a rossz dolgok, amiken minimális erőfeszítéssel lehetne javítani, mégsem tesszük.
De igazán az szomorít el, hogy egy csomó felnőtt ember, akik nemcsak, hogy sokkal nettebbek nálam, de autót vezetnek, angolul meetingelnek, különféle diétákat követnek, képben vannak nagyjából mindennel, és amúgy is digitális nomádok meg klímatudatosak, a vécén
négyéves gyerek szintjére fejlődnek vissza és úgy szaladnak ki a maguk után hagyott rettenetből, mintha nem is értenék, mi ez az undi dolog, ami az imént történt velük.
Segítek: semmi extra, csak pisiltetek, kakiltatok, miegymás. Emberi dolog, és nem is olyan nagy macera a nyomok eltűntetése! Van víz, ami kényelmesen öblít, van tisztességes papír és van kefe is, amivel tényleg pillanatok alatt újra csillivilli lehet minden. Mindez viszont mégsem történik meg, engem pedig nagyon zavar, mert szerintem nekem is járna, hogy úgy tudjam használni a vécét, hogy ne kapjak hányingert, és az is, hogy ne kelljen kéretlenül szembesülnöm más igénytelenségének nyomaival. Vagy túlgondolom?
Miért történik ez így?
Tényleg sokat gondolkodom ezen. Azt, hogy emberek tömegeinek nem tanították meg otthon, de legalább az oviban, hogy a vécét le szokták húzni, a szemetet az arra rendszeresített bödönbe szokás dobni, teljességgel kizártnak tartom. Tudom, hogy tudják. Azt, hogy ugyancsak tömegek otthon is ilyen körülményeket tartanak fenn – mert mondjuk hiába a tanítás, nekik ez jön be – megint csak nem tudom elképzelni. De akkor hogy lehetséges mégis, hogy minden egyes nap ilyen undorító állapotok alakulnak ki?
Aztán rájöttem: annyi történik, hogy a vécék gusztustalanságától rettegve mi magunk tesszük gusztustalanná azt. A deszka ugye attól lesz pisis, hogy az ember nem akar ráülni, hiszen ki tudja ki más ült már ott/pisilte le, stb. A papírok is biztonsági okokból kifolyólag kötnek ki a földön: vannak, akik guggolás helyett papírral rakják le a deszkát, az meg aztán fele-fele arányban sodródik a vécébe vagy mellé. Az egyéb papírokat is értem, már az elvet legalábbis: gondolom, hogy a mellédobálók nem akarnak a szemeteshez érni, miközben már – mivel milyengusztustalanmár – esetleg a csapot is papírral nyitották, egy kéztörlésnél vagy 10 lapot tépnek, és vannak a vécébe nem dobható dolgaik is. A kefe meg: gondolom az van, hogy egy ilyen undorító, összepisilt, összedobált és büdös helyen lévő eszköz minden kefék legundorítóbbikának tűnik, hülyék lesznek megfogni.
Bele tudok helyezkedni ebbe a mentális állapotba, még ha szerintem bármelyik tömegközlekedési eszközön található kapaszkodó több veszélyt is rejt, mint egy naponta fertőtlenített helyiség. Az már viszont fura, hogy nem merül fel az igény, hogy utólag rendet tegyen maga után az ember, figyelembe véve, hogy még a kutya és a macska is rákapar valamit a hátrahagyott dologra.
Kapcsolódó
Ezeket ne dobd soha a lefolyóba!
Lepisiltem a vécét? A legjobbakkal is előfordul, hát még velem, fogom és letörlöm, nem? Nem lesz tiszta ettől sem, de legalább nem undorító.
Leesett a földre valami papír? Ajvé! Felveszem és kidobom, utána kezet mosok, nem nagy megfejtés. Undorodom a kefétől? Megbeszélem magammal, hogy szerencsére nem a nyelével merül el a vécében és nem a kefe részt kell megfogni, ezért nem veszedelmesebb, mint mondjuk a lehúzó. Jó, a kefét nem használók védelmére legyen mondva, hogy ők sokszor félnek a lehúzó gombtól/kallantyútól is…
Egy nyilvános vécé nem azért gusztustalan, mert annak kell lennie – naponta több alkalommal fertőtlenítik és reggel kitakarítva indítja a napját. Pláne nem magától, meg a másemberektől lesz olyan, amilyen, hanem bizony tőlünk, akik egyébként nagyon utáljuk, hogy undorító, hogy koszos és el is van dugulva, ezért pipiskedve pisiljük és finnyásan szemeteljük össze. Aki meg már a gusztustalanba megy be, csak röhögni tud kínjában az „úgy hagyd magad után” feliraton.
Mit kéne tenni?
Sokszor van szó arról, hogy a női vécé gázosabb, mint a férfiaké. Nem tudom, mondjuk nem is hiszem, de mivel nem oda járok, nem is annyira foglalkoztat. A női mosdó ügyét viszont tök jó lenne megoldani. Nem nehéz. Először is fogadjuk el, hogy a vécék nem alapból gusztustalanok, azokat mi magunk tesszük undorítóvá. A dolog akkor kezdődik, amikor valaki először összepisili, majd úgy is hagyja, és ott folytatódik, hogy az utána következő még messzebbről kell, hogy guggoljon. Ha ez a felismerés megvan, a következő lépés annak belátása, hogy nem muszáj, hogy így legyen, és ha kicsit odafigyelnénk magunkra és másikra, nem lenne hadiállapot még az aluljárós közvécében se.
Ha az emberek például zárt ajtót látva kopogással ellenőriznék, van-e benn valaki, nem kéne fél kézzel még a zárt ajtót is fogni, növelve ezzel az összevissza pisilés esélyét. Ha mindenki lehúzná, letörölné maga után, és amikor szükséges, kefét használna, nem lenne már belépéskor olyan undorító a környezet, hogy a következő látogató csak a fejvesztett menekülésre tudjon gondolni, a szétdobált papírjaira és a lepisilt ülőkére már nem. Ha szólnánk az illetékesnek (vécésnéni, kávézói dolgozó, közösségi irodás munkaerő), amikor egy vécé rosszul néz ki, vagy ha elfogy a papír, akkor nem eszkalálódna a helyzet és nem rakódna egymásra órák pisis papírrétege. Ha pedig egy nyilvános vécében is megpróbálnánk felnőtt emberek módjára viselkedni, nem alakulna ki az a benyomás rólunk, hogy bár független, haladó és önálló lénynek gondoljuk magunkat, valójában egy óvodás gyerek szintjén kezeljük testi működéseinket. Lányok, nők, asszonyok! Szerintem nagyon menő lenne.
Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu
