Bármilyen hihetetlen, ez a pödört bajuszú, világos szemű, mokány öregember alig pár hete embert ölt.

Megtette ezt már korábban is, igaz, akkor háború volt, s a háborúban, tudvalévő, azért ölnek az emberek, hogy életben maradhassanak. Béla tata a második világháborúban a felderítőknél szolgált. Szép lova volt, az almásderesnek csak az egyik szeme hiányzott, mert azt már korábban kilőtték. Béla tata Aranyosnak hívta a lovát.

– Gyerünk, Aranyos! – kiáltotta, mikor a felderítőcsapatból már csak hárman maradtak, s az ellenség hajtotta őket kukoricásból ki s be. Elmaradt a másik kettő is, mikor Béla tata végre megállt. Szakadt róluk a veríték. Szegény pára hátralépett, Béla tata meg azt mondta:

– Na, Aranyos! – és lenyúlt, hogy cukrot adjon neki. Abban a pillanatban találta el egy lövedék Aranyos fejét. Béla tata balra vágódott, azután le, a földre. Így lett vége az Aranyosnak meg a Béla tata három ujjának, amikor úgy lógtak, mint cérnaszálon a rongybábuk. Óvatosan lehúzta a bőrkesztyűjét s eszébe jutott az apja, aki maga is huszár volt egykor, s Béla tatát azzal a jó tanáccsal indította el a háborúba:

– Gyűjtsd a rumot meg a pálinkát!

– A pálinka! – kiáltotta Béla tata s a kezére öntötte. Forgott vele a világ, mikor vászondarabkába burkolta. Gondolta, föl sem kel többé az árokból. Utoljára azért belenézett a távcsöves puskájába, amivel kétszáz méterről még a galambokat is leszedte. Mit látott? Egy lovat – kozákostul.

– Jó ló! – mondta Béla tata, és meghúzta a ravaszt. Mire odabattyogott, utolsót lehelt – a kozák. De a lónak nem esett baja. Béla tata fölhúzta magát a nyeregbe, mely érdekes módon magyar volt és tábornoki, aztán uccu, vágtatott. Egészen addig, amíg el nem fogták. Mikorra azután a bal kézfeje ormótlan csonkká forrt, elvitték, túl az Urálon is, egy ólombányába. Az ólombányában nagyon rövid ideig élnek az emberek. Ám Béla tata leleményes volt. Összecsavarta a mahorkát, meggyújtotta, megvárta, míg jól parázslik, s lenyomta a torkába.

– Torokrák. Már megint egy – hümmögött az orvos és rubrikát húzott Béla tata neve mellé. Kórházba küldték, onnan meg Észak-Oroszországba.

Béla tata a háborút huszonhárom évesen kezdte, s elmúlt harmincnyolc is, mire végre befejezhette. 1955. november huszonötödikén érkezett vissza Jászberénybe. Kocsisnak állt, s hol kenyeret hordott, hol meg fekáltrágyát. Teltek az évek, Béla tata ötvenéves lett, mikor végre asszonyt talált, az lánygyermeket szült neki; s elmúlt hetvenöt is, amikor oly végzetesen kezébe kapta a konyhakést.

Kit ölt meg?

Béla tata lehorgasztotta a fejét, sóhajtott, aztán bal kezének maradék két ujjával hirtelen megragadta a beszélő rácsát és megrázta:

– Úgy elkapott akkor valami! A szerencsétlen lányom már háromszor volt kórházban. A férje miatt, aki ütötte-verte. Egyszer a kisgyerek székével, amit még én szögeztem össze. Fogta a széket és széttörte a lányom fején. Másszor meg a lányom ujjait törte el. Harmadszor fogta a lányom mindkét lábát, úgy vonszolta maga után. Nekem azt szokta kiabálni:

– Megdöglesz, öreg!

A lányomnak pedig, hogy kinyomja a belét, a gyerekeket meg intézetbe adja.

– Azért csináltad őket? – ordítottam. És káromoltam is. Mert a veje nem törődött semmivel. Hiszen még rendes munkahelye sem volt, elunt az mindent. Csak ült otthon és nem érdekelte, van-e a házban kenyér, zsír. Én meg egész életemben olyan ember voltam, hogy ha úgy adódott, hát még a cigányhoz is elmentem munkát vállalni. – Nem lesz jó vége ennek a házasságnak! – mondtam a lányomnak, mikor tizenhat évesen férjhez akart menni. Ám a lányom azt válaszolta: „Lakva ismerni meg az embert, édesapám.” Hiszen ez az, hogy együtt laktunk!

– Az úgy volt – mondta Béla tata lánya és leültetett a gyilkosság színhelyén, a konyhában -, hogy a férjemet Boldogházán ismertem meg, a búcsúban. Megesküdtünk, s hamarosan jött is Icus, a kislányunk. Akkor az albérletből anyuékhoz költöztünk, azután vissza albérletbe, majd az apósomékhoz, majd albérletbe. És megvettük ezt a házat, százötvenezerért. A tata, amióta meghalt az édesanyám, velünk van, jön utánunk mindenhová.

– Csakis azért – magyarázta a rács mögül Béla tata -, mert a herényi házat odaadtam a fiaméknak. A feleségem ugyanis két gyermeket hozott a házasságunkba, az anyósom pedig még az életében a feleségemre íratta azt a házat. Szóval, a lányomékhoz azért költöztem, hogy segítsem őket. Kellett nekik a nyugdíjam. Arra vettek föl OTP-t, hogy rendbe hozhassák belőle a házat. Havonta vagy négyezer forintot vontak le a nyugdíjamból, négyezret elvettek a lányomék, maradt nekem ezerötszáz forint.

– Igaz, ami igaz, a férjemnek csak addig volt jó a tata, amíg az a nyugdíja mellé más pénzt is hozott, amíg éjjeliőrködött. Utána meg azt mondta neki, főleg ha ivott: „Menj öreg a háztól!”

– Hajoljon közelebb, aranyos! – intett a fogdában Béla tata. – Megmondom magának az igazat. Azt, hogy sokszor már enni sem mertem, mert akkor nem maradt volna a három kicsinek. Látta őket? A legkisebb szakasztott, mint én. Jött is hozzám reggelenként. Megfogta a bajuszomat, megcsókolta. Enni akart. Föltettem neki a lábosba a kecsketejet. A kecskék megvannak még? Eladták? Pedig a legkisebb csak azt szerette. Kitöltöttem a kecsketejet, de akkor már mutogatott, mentünk a kamrába szalonnáért.

– Tata, hagyma! – figyelmeztetett.

– Nincsen. – Erre megfogta az ujjamat, vezetett kifelé a kertbe. Kihúztuk a földből, megpucoltam, szép vékonyra szeleteltem, megette… és megsimogatta a hasát.

– Hogyan halt meg a veje?

– Akkor is ez az ing volt rajtam. Feküdtem a szobában. A kés a kályha tetején volt, a kenyérkosárban. Azt tudom csak, hogy a vejem berontott hozzám és megragadta a késemet. Erre fölpattantam, aláugrottam, kivágtam alóla a lábát. A kés kiesett a kezéből. Fölkaptam és azt kiabáltam:

– Közel ne gyere! – Visszaordított és ugrott, bele a késbe. Őszinte vagyok, aranyos, így történt. A jóisten akarta. Mert érdemel-e mást az a férfi, aki az asszonyát a két lábánál fogva úgy húzza maga után, mint egy kutyát? Ha nekem nem hisz, kérdezze a lányomat.

– Soha többé erről az egészről nem akarok beszélni, hiába is akarja – mormolta Béla tata lánya.

– Én is csak azt tudom elmondani – magyarázta Béla tata lányának barátnője -, amit láttam, ami odabent történt. Hogy a két férfi összeszólalkozott. Ha ittak, akkor majdnem mindig.

– Maguk sosem?

– Nem hiszem, hogy annyiszor, ahányszor ők, ketten. Élő tanúja vagyok a férj részegségeinek. Ha a szomszédokban volna egy kis becsület, akkor most beszélnének. Arról, hányszor bújtatták el szekrénybe meg máshová is a tata lányát, Erikát. Csak hát félnek. A kihallgatásoktól. Tudja, pár évvel ezelőtt, itt a szomszédban, már volt egy gyilkosság. A férj meg akarta ölni a feleségét, aztán szíven szúrta magát.

– Sosem szívleltem a lányom barátnőit – morogta Béla tata a rács mögött. – Túlságosan is megértették egymást. Nem szerettem azt az Erzsit sem. Ő hozta a lányomnak az italt. Meg aztán lófrált éjszakánként.

– Aznap a tata kétszer is beszart – az ágyába -, súgta Erzsi. – Enni akart, de Erika, a tata lánya arra kérte, hogy előbb mossa meg a kezét. Ezen aztán a két férfi összeszólalkozott és össze is verekedett, az udvaron. A tata a késsel megvágta a veje karját. A gyerekek sivalkodtak, ezért bementem velük a szobába. Amikor aztán nagy lett a csönd, kikukucskáltam. Utána történt az, amit már nem láttam, csak hallottam.

A széttört felmosófa

avagy mi történt az udvaron – a szolnoki nyomozó szerint.

– Vad dulakodás volt, amit még a feleség is látott. Az öreg késsel hadonászott, a férj pedig egy felmosófával ütötte az öreget. Valószínűleg a férj karja ekkor sérült meg súlyosan, az öreg fején széttört felmosófa pedig ekkor repesztette föl az öreg szemhéját s a bőrt a füle mögött. Mindketten véreztek. Az öreget végül a lánya tuszkolta be a szobájába. Azután törölközővel betekerte a férje karját. A férj leült a konyhába egy székre, a felesége pedig bement a szobába átöltözni, hogy indulhassanak az orvoshoz. A konyhában maradt ekkor a férj és a barátnő. A barátnő szerint egyszer csak nyílt az ajtó s ott állt az öreg, ismét késsel a kezében. A barátnő, ezt látva, kiment az udvarra. Két métert, ha megtehetett, amikor a férj hangját hallotta:

– Leszúrtak, leszúrtak!

Ekkor hátranézett, s azt látta, hogy az öreg visszamegy a szobába, a férj pedig kissé összegörnyed. A férjhez szaladt, hogy kijuttathassa a lakásból. Elérték az utcát, amikor a férj összeesett és meghalt. Ez a barátnő vallomása. Az öregúr betűről betűre mást mond. Hogy a veje kezdte el őt ütni, ő csak védekezett, s a késbe is úgy ugorhatott bele a vő. Ám ez a „beugrás” azért nem lehetséges, mert a boncolási jegyzőkönyv szerint a szúrás a huszonnyolc éves fiatalembert fentről lefelé érte, a jobb mellkasán. Egy kisebb ember, ha védekezőn kitartja a kezét, akkor a kése nem képes felülről behatolni a testbe. Az öreg szerint a szúrás akkor történt, amikor a veje őt fejbe ütötte. Ha ez tényleg így van, akkor az öreg önvédelemből szúrt. A kulcsfigura tehát a barátnő.

– Aki háttal állt? 

– A barátnő látta ugyanis, hogy amikor az öreg másodszor is megjelenik az ajtóban, kés van a kezében. A férjnél semmit nem látott. Különben is, a férj karjából ömlik a vér. Nehezen képzelhető el, hogy ilyen állapotban támadjon. Ráadásul ezúttal semmiféle dulakodás nem történik. Csak egy szúrás. Másra nincs is idő…

– Azt én sem tudom – tűnődött el a nyolcéves Icus -, hogyan szúrta le éntatám az apukámat. Sokat veszekedtek. Volt, amikor apukám kergette éntatámat, máskor meg az anyukámat. Úgy, hogy anyukámnak kórházba is kellett mennie. De apukám nem hitte el, és megütötte éntatámat. Éntatám vérzett. Anyukám meg is mondta apukámnak, miért ütötte meg éntatámat. És azt is láttam… hogy apukám fekszik a földön, az utcán. Odaszaladtam hozzá. Nagyon sírtam, és a rózsaszínű pléddel leterítettem az apukámat.

Gyász és börtön

– Az biztos – mondta komoran Erika, a huszonöt éves özvegyasszony -, hogy ebben a házban nem maradhatok. Az apósom miatt sem, aki Újszászon van elvonókúrán, de már háromszor megfenyegetett minket – bicskával. Majd eladjuk a házat s beköltözünk Serénybe. De a tata nélkül. Őtőle nem félek, ma is írt levelet a börtönből:

„Arany kislányom, arany kisunokáim! Ez a fájdalmas levelem a legjobb egészségben találjon benneteket. Arany kislányom, megkérnélek, ruhát, ha tudnál, küldjél be… Levelemre válaszolj, és írjad meg, odahaza mi is van. Fájó szívvel búcsúzik tőled és a kisunokáktól Apád. A szemüveget is küldjétek már be, ha lehet.
1992. június 21.”

– Emlékszel, anyukám – szólalt meg Icus, és megsimogatta Béla tata lányát -, mikor ivott az éntatám, mindig azt mondta nekünk, arany galambjaim. Ugye, anyukám?

– Nem félek a tatától. Minket nem bántott soha. Csak hát haragszom rá, amiért elvette a három gyerek apját.

– Hiszen éngem is bánt ez nagyon – sóhajtotta Béla tata. – Mikor behoztak ide, a gyomrom meg a kezem remegett az idegességtől. A fülem meg fáj. Ott, ahol a vejem eltörte rajtam a felmosófát. Olyan, mintha állandóan lökdösnének. Éjszaka meg nem bírok aludni. Csak gondolkodom. Hogy hát hiszen a nyugdíjamból egy albérleti szobában is szépen eléldegélhettem volna. S akkor nem bosszantott volna úgy a vejem tehetetlensége. Most is látom ám magam előtt a vejemet. Kicsit szenvedek is. Meg azon töprengek, hogyan történt. Megijedhettem. S amikor megütött, akkor csaphattam meg a karját. Mit csináljak? Ezt szánta rám a jóisten.

– Hány évet?

– Lehet, hogy szerencsém lesz, ennyit mondott az ügyvéd. Hogy nézik a koromat, s hogy vérben találtak. Hat hónap vagy két év, az ügyvéd ennyit gondol. Most már csak az apósra kell vigyázni, arra a vén betyárra, nehogy elhordja otthonról a szerszámaimat. Meg azon tüstöngök, hova vitessem a nyugdíjamat. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha ide, a börtönbe kéretem. Mert akkor biztosan megkapom. Azért sem engedek a negyvennyolcból! A lányom is ugye, ott volt a kihallgatáson. De nem fordult volna felém. Hogy beszélt volna velem. Betyárok a népek. Meg szeszkazánok.

Scipiades Erzsébet

Nők Lapja 1992/31. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum