Kérdés: Kisfiam hároméves, egészséges, eleven, vidám gyerek. Míg én dolgozom, jó ismerősünk, egy húszéves fiatal lány vigyáz rá, akit Máté imád. Családunk gondja az, hogy most kiderült, Máté semmi esetre sem hajlandó helyesen, három ujjal fogni a ceruzát, hanem megmarkolja és úgy firkál. Régebben, amíg még otthon voltam, sikerült rövid ideig szépen vezetni a kezét a papíron, pontos fogással, de ma már ez ellen is hevesen tiltakozik. Valószínű, hogy Elvira (a nagylány) megengedte, elnézte neki az ilyenfajta firkálást (hiszen Máté nagyon szeret így „rajzolni”). Most már aztán senkinek sem engedi, hogy kijavítsa helytelen kéztartását. Jár gyerektársaságba, és itt láthatja, hogy a kis pajtásai – nála kicsit nagyobb gyerekek – hogyan rajzolnak. Mégse őket utánozza. Pedig a kézügyességével egyébként nincs baj. A duplo építőkockákból remekül épít, a játék csavarhúzót, villáskulcsot is ügyesen használja. Jobbkezes. Kérdésem: hogyan, mi módon lehetne rávenni a helyes ceruzafogásra?

Válasz: Máté jól fogja a ceruzát!

Elvirának igaza van, ha hagyja, hogy Máté tetszése szerint megmarkolt ceruzával firkáljon!

A háromujjas – „szabályos” – ceruzafogásra csak valamikor a hatodik és nyolcadik életév között válik alkalmassá a gyerek kézfeje, és akkor alakul ki az ehhez tartozó központi beidegződés. Nagyok lehetnek az egyéni eltérések, és a lányok általában előbb „érnek” e tekintetben is, mint a fiúk.

Ha a háromujjas ceruzafogást idő előtt erőltetjük, akkor ez a fogás görcsös lesz. Ennek következtében a firkálás nem fog igazi örömöt okozni a gyereknek, és nem is lesznek szépek, lendületesek ezek a firkák (később gyerekrajzok). Ebből a felismerésből indulnak ki azok az óvodák, iskolák, ahol az óvodások és az elsőosztályosok kezébe nem is adnak rúdalakú, író- vagy rajzoló eszközt, hanem „kis kövecskéket”, tégla alakú, élénk színű, viszonylag puha és könnyen fogó méhviasz krétákat (Waldorf). Ezekkel a gyerekek oldottan, lendületesen dolgoznak, élvezve a mozgás és a nyomhagyás örömét, és ezek a nem görcsös mozgások azok, amelyekbe bele tud áradni az érzelmi késztetés is. így lesznek gyönyörködtetőek és fantáziadúsak a gyerekrajzok.

A hajdani elemi iskolákban a tanítók, tanítónők ösztönösen tudták, hogy az írástanítást nem szabad siettetni, időt kell hagyni a gyerekeknek, amíg lassan kialakul a helyes fogás és kéztartás. Kezdetben csak egészen vastag, piros vagy kék postabonnal dolgoztak, s az volt a feladat, hogy otthon régi újságpapírra „kerekítsenek” jó nagyban, kezdetben akár marokra fogott íróeszközökkel. És csak lassan-lassan jutottak el a füzetbe írásig (és ez a módszer a különböző írászavarok nagyszerű megelőzésének bizonyult mindmáig).

A tudomány is igazolta, hogy a gyerek kézfeje óvodáskorban és az iskola kezdetén még nem érett a biztos, háromujjas fogásra és arra a finom koordinációra (összerendezésre), ami az íráshoz szükséges, még idegrendszerileg sem. Ezért nem tudom, miért és hogyan alakult ki mára az a teljesen hibás gyakorlat, amelyik nemcsak a kis elsőst kényszeríti arra, hogy a füzet szűk sorközeibe írjon tűhegyes ceruzával, hanem esetleg a gyerek testi és lelki fejlődésében tájékozatlan iskola (vagy úgynevezett szakember) is arra kéri az óvodát, hogy gyakoroltassa a szabályos ceruzafogást a gyerekkel. De mindenesetre: ez a gyakorlat hibás, téves, káros. Egy egész cselekvéssor kezdetét rontja meg, és tartósan hátráltatja a gyereket abban, hogy biztonságosan és könnyen megtanuljon írni-olvasni.

Máté ügyes. Máté majd utánozni fogja a nagyobb gyerekeket – és a tanító nénit vagy a többi felnőttet -, ha megérett erre. A háromujjas ceruzafogást ugyanúgy nem szabad siettetni, mint a járás megtanulását.

Nők Lapja 1997/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images