Nemrég egy emlékház avatásán vettem részt. Igazán gazdag kiállítási anyagot tártak a látogatók elé. Bútorok, könyvek, kéziratok sokasága a lakásdíszeknek, elismerő okleveleknek, kitüntetéseknek. A ház egykori lakójáról mindent megtudhatott a látogató, ha figyelmesen nézegette a relikviákat. Ebben a tárgyi gazdagságban engem mégis egyetlen apróság hatott meg: egy tintafoltos ingdarab, amelybe írótollának hegyét törölte gazdája. Volt ebben a kis rongydarabban valami szomorú, valami rettenetesen lehangoló, a múlandóság tragédiája, mely keserűséggel tölt el valahányszor látom, amint a semmitárgyak túlélik a legnagyobb szellemet, a legteremtőbb embert.

Csehov moszkvai emlékháza végtelenül gazdag tárgyi emlékekben. Szobáról szobára járva már-már a zsúfoltság érzetét kelti a sok bútor, színházi plakát, levél és kéziratkópia. S mégis: nekem a legszemélyesebbnek, a legszebbnek a bejárati ajtóra szegezett, fényesre szidolozott kis névtábla tűnt. Doktor A. P. Csehov.

Szelídség és szerénység, tartás és a múlandóságban is állandóság áradt szét erről a kis réztábláról.

,,Az ember mindenben legyen szép — írta Csehov — , arcban, lélekben, ruhában, gondolatban.” És Csehov szép volt. Szép volt arcban, szép volt tárgyaiban, szép a műveiben — az egész élete szép. Aki csak egyetlen egy novelláját elolvasta, azzal csukja össze a könyvet, hogy nagyon szép volt. Majd újabb művet keres, mert a részletek aprólékos leírása, a gondolatok tiszta szépsége, a kiválasztott témák csendes tragikuma „viszi” az olvasó szemét, szívét, képzeletét.

A Csehov művek nem bővelkednek izgalmakban, nem fordulatosak, nem sodró iramúak. A csehovi szereplők állóvízben élnek, mint ahogy állóvíz volt a századforduló Oroszországa, melyre „szürke eső hullt”. A csehovi figurákkal nem történnek nagy dolgok, a csehovi figurák nem tesznek semmit sem önmagukért, sem a világért, ők a felesleges emberek, melyek tunyán, bánatosan hullanak a semmibe. A felesleges emberek ábrázolása az orosz irodalomban Puskinnál jelenik meg először, s mint az orosz társadalom tipikus figurái Turgenyev és Csehov művein át lesznek a világirodalom jellegzetes alakjai.

Fekete Zsuzsanna felvételei.

Csehov orvosi táskáját nézzük egy homályos sarok vitrinjében. Mellette aláírásával egy engedély, mely aláírás alapján a dr. Csehov által írott receptekre kiadhatók a gyógyszerek. A szó hivatalos értelmében rövid ideig volt praktizáló orvos. Ha állandó állást nem is vállalt, rövid ideig tartó helyettesítéseket igen. Egyik éjszaka az ágyból rémülten ugrott ki, mert eszébe jutott, hogy a napközben felírt egyik gyógyszer receptjén rossz helyre tette a tizedesvesszőt, s az így összeállított medicina halálos méreg. Szerencséjére a receptet még nem váltották ki. Ettől fogva bizonytalanságérzete sohasem hagyta nyugodni.

Másfél éve volt orvos, amikor egyik barátjának lakására hívták. A család tífuszban szenvedett. Csehov, bár rettenetesen félt ettől a betegségtől, elment. Éjjel-nappal ott ült barátja édesanyjának és húgának ágyánál, de megmenteni nem tudta őket. A fiatal lány agóniájában olyan szorosan kapaszkodott Csehov kezébe, hogy a halál beállta után alig bírták lefejteni megdermedt ujjait. Az eset oly mélyen felzaklatta Csehovot, hogy hazatérve leszerelte orvosi névtábláját, és soha többé nem rendelt.

Oroszországban a múlt század közepén, végén 15—20 ezer emberre jutott egy orvos. Általában: a cár birodalma a kancsuka, a rendőri rémuralom, a szibériai kényszermunka országa volt, ahol a legfőbb erény az alázat, a beletörődés, a tűrés. Intelligencia volt ugyan, de erről a rétegről is így ír Csehov: „Intelligenciának nevezi magát, de tegezi a cselédeket és úgy bánik a parasztokkal, mint a barmokkal. Nálunk mindenki fontoskodik, komoly képeket vág, filozofál, és magasröptű témákról szaval, de nyugodtan nézi, hogy közben a munkások úgy táplálkoznak, mint az állatok, harmincan-negyvenen alszanak egy szobában szennyben, bűzben, férgek közt, szemét közt, erkölcsi rothadás közt.”

Hatalmas anyagot gyűjtött össze, kétkötetes tanulmányravalót Oroszország közegészségügyi állapotáról – de sajnos nem tudta feldolgozni az adatokat. Feldolgozta viszont a szibériai Szahalin szigeten szerzett tapasztalatait, mellyel az egész világot megdöbbentette. 1890-ben hónapokat töltött a száműzöttek szigetén, s tanulmányában Oroszország és a világ közvéleményét ráirányította a telepen élők sorsára. Az ottani lakosság, főként a nők és a gyerekek megsegítésére komoly akciókat szervezett. Oroszországi birtokán iskolákat építtetett és könyvtárakat; parasztjait ingyen gyógyította, kolera és tífusz elleni akciókat szervezett, az árvíz sújtotta lakosság megsegítésén munkálkodott, orvosi folyóirat megindításáért kilincselt, s egy Jaltában felállítandó tüdőszanatórium tervezetén dolgozott.

Oroszország ünnepelt írójaként, színpadi szerzőjeként.

Halálos betegen.

Tüdőbaját korán felismerte, de orvos lévén tudta, hogy gyógyíthatatlan. Évtizedekig nem is kezelte, nem is kezeltette végzetes betegségét. Amikor súlyos tüdővérzéssel kórházba szállították, a professzor jótékony hazugsággal gyomorvérzést mondott orvos-író betegének, ki mosolyogva súgta barátjának: ő is ezt szokta hazudni menthetetlen betegei megtévesztésére.

És amikor a Moszkva folyón zajlott a jég, muzsikjainak szavát idézte, kiket tüdőbajjal kezelt: Nem segít – mondták. – A tavaszi áradással elmegyek…

Negyvennégy évesen halt meg, 1904-ben.

Az a felemelő a csehovi életműben, hogy Csehov meg tudta valósítani életfilozófiáját; a tevékeny, hasznos, alkotó ember életét élte a semmittevők, a „feleslegesek” között. 

S talán ez legnagyobb tanítása.

Erőss Ágota

Nők Lapja 1982/39. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Hulton Archive/Getty Images