Hová tűnt Agatha?

„Miről prédikált a pap? A bűnről. És mit mondott róla? Helytelenítette.” Sokan ismerjük ezt a valamikor közszájon forgott párbeszédet. (Eredetét, bevallom, már elfelejtettem.) Az ürességig tömör tényközlés iskolapéldája. Mégis folyton ez jár az eszemben, mióta megnéztem a „Hová tűnt Agatha Christie?” című, most hozzánk került angol filmet.

Mert mit is mondott a krimi királynője a bűnről? Helytelenítette. Ha nem is ilyen röviden, hanem majdnem száz detektívregényben és bűnügyi novellában. Történeteinek különleges báját talán éppen az teszi, hogy a legvéresebb ügyeket is a naturális részleteken felülemelkedve adja elő. Soha nem apellál a szadista kíváncsiságra, hanem tartózkodó tárgyilagossággal rögzíti az életnek eme nemkívánatos tényeit. Az emberi természet és társadalom sajnálatos oldalaival foglalkozik, ebben kicsit mindvégig viktoriánus maradt.

…Vannak emberek, akik hajlamosak bűncselekmények elkövetésére, gyilkolnak, s ha nem akadályozzák meg őket, újra és újra megteszik. Mások soha nem lennének képesek ilyesmire, bármilyen indulatok forrongjanak is bennük. A szándék és a tett között a Himalája a gát. A gyilkosnak bűnhődnie kell, de nem csupán azért, hogy kivonassék a forgalomból. Hanem, hogy az ártatlanokra többé a gyanú árnyéka se hulljon. Tökéletes bűntény pedig nincsen, éppen a gyilkosok természetéből adódik, hogy túl okosnak hiszik magukat, s mindig elcsúsznak egy narancshéjon…

Íme néhány Agatha Christie-tétel, melyeket csak azért idéztem fel, hogy megindokoljam, miért nem hiszem el a Hová tűnt Agatha Christie? meséjét.

De hát miért is kellene egy film sztoriját elhinni? Pláne, ha az alkotók maguk is úgy találják, hogy ez kérem csak egy feltételezés, talán így esett, ami megesett.

Mi is történt? Az életrajzi tény közismert: a bűn királynője 1926-ban egy tél eleji estén eltűnt otthonából. Kocsiját elhagyottan találták meg egy mezőn, őt magát csak tizenegy nap múlva egy távolabbi városka szállodájában, ahová más néven jelentkezett be. (Ötszáz rendőr kereste, repülőgépekkel és kutyákkal.) A korabeli újságokból és későbbi írásokból ismert a hivatalos verzió: Christie asszony amnéziában szenvedett, vagyis emlékezetkiesésben. Elfelejtette valódi nevét, múltját, nem ismerte meg férjét, Archibald Christie ezredest, és kislányukat, Rosalindot sem.

Az ugyancsak korabeli indoklás: ideg-összeroppanás, melynek motívuma: túlfeszített munka, Agatha anyjának halála és férjének hűtlensége. Az ezredes akkoriban közölte vele, hogy válni akar, mivel beleszeretett a titkárnőjébe, bizonyos Therese Neele-be. Tény: Agatha éppen a vetélytársnő nevén jelentette be magát a harrogate-i hotelban.

A rá jellemző, szinte félénk tartózkodással életében nem engedte kiadni önéletrajzát. Amikor halála után megjelent a könyv, sokan éppen az 1926-os magánkrimi intim részleteit keresték benne. Nem találták. Christie a „nagy eltűnést” egyszerűen kihagyta. Igaz, megírja, milyen fájdalmas volt számára házassága felbomlása, mérlegeli, mennyiben volt maga is hibás benne. Talán nem kellett volna egyedül hagynia Archie-t, hiszen ő hosszú hetekig édesanyja házának, háztartásának felszámolásával foglalkozott, míg az ezredes Londonban Neele kisasszonnyal.

„Elhatalmasodott rajtam a magány kínzó érzése — írja Christie az önéletrajzban. — Azt hiszem, nem fogtam fel, hogy először életemben valóban beteg vagyok… De egy nap aztán megdöbbentem, amikor egy csekket akartam szignálni és nem jutott eszembe a név, amit rá kell írnom…”

Figyelem, ez majdnem fél évvel az eltűnés előtt történt! Az önéletrajz következő fejezete pedig egy Keats-idézettel kezdődik: „Ó, mit tegyek, hogy vak legyek / Elűzzem az emlékeket?”

És így folytatja saját szavaival: „Hát kergesse el az ember az emlékeit? Ha valaki rászánta magát, hogy újra bejárja élete útját, van-e joga ahhoz, hogy átugorja a kellemetlen állomásokat? Nem gyávaság ez? Azt hiszem, vissza kell pillantani rájuk mondván: igen, ez is része volt az életemnek, de már elmúlt. Egy szál a múlt szövedékéből. El kell ismernem, mert énem része. De semmi szükség rá, hogy hosszasan elidőzzem.”

Ennyi. Csoda-e hát, hogy Kathleen Tynan, egy londoni színikritikus felesége, állítólag Agatha egykori jó barátnője, az írónő halála után úgy érezte, hogy szabad a pálya. És megírt egy kis könyvet az eltűnés „igaz” történetéről. Ebből a sztoriból készült a film.

Mondjam el a cselekményt? Nem illik, hiszen Christie-ről van szó, s ha nem is bűnügyi filmről, mégis egy rejtély (esetleges) megoldásáról. Elég annyi, hogy egy úgynevezett „majdnem tökéletes” bűntény szerepel benne, két ember megtervezett elpusztítása. S a végén az ezredes a sajtónak nyilatkozik úgy — magát, szerelmét és a családot kímélve a botránytól —, hogy szegény felesége időlegesen elvesztette a memóriáját.

Kész. A többit tessék megnézni a moziban. Már csak a pompás alakításokért is érdemes: Christie szerepében Vanessa Redgrave-et látjuk, Dustin Hoffman pedig egy amerikai újságírót játszik, aki persze beleszeret Agathába. A film egyébként is kellemes és szórakoztató, nagyon szép képekkel.

De, azt hiszem, joggal tartom fenn kifogásaimat, melyek közül a fő: Agatha Christie profi volt, aki nem tévesztette össze az életet a detektív-irodalommal.

Hogy ő a korabeli rendőrségi személyleírás szerint „erős testalkatú” volt és „hamvas szőke”, Vanessa Redgrave pedig rézvörös és a húszas évek stílusában karcsú és mondén — nos ennyi engedményt a filmeseknek mindig kell tenniük. Igaz viszont az, ami a film végén elhangzik: két évvel később a házasság felbomlott. De tegyük hozzá, Agatha, amikor újból férjhez ment, nem egy Dustin Hoffman-szerű nagyvilági újságírót választott, hanem egy magányos régészt, aki addig nem hogy krimit nem olvasott, de még regényt sem igen.

Több forrásból megerősített kétségtelen tény: Agatha világéletében idegenkedett a riporterektől. Ő tudja, miért.

Hová tűnt Agatha Christie? Ezt változatlanul nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy az írónő műveiben többször is felhasználta a memóriakiesést, mint a cselekményt bonyolító mozzanatot. Igaz, többnyire úgy (Az ABC gyilkosságok, A Bertram szálló, A harmadik lány stb.), hogy valami bűnös okból és csalárd módon ártatlan emberekkel akarják elhitetni, hogy amnéziásak, vagy hogy kábulatukban mindenféle helytelenséget cselekszenek.

Osvát Katalin