Egy tisztes, őszes halánték – Oszter Sándor

Oszter Sándor. A „legjávorpalisabb” színészünk. Még mindig vonzza a nők tekintetét, talán jobban, mint éretlen korában. Az a típus, akire hajszálpontosan ráillik a hervadhatatlan sláger: „Egy tisztes, őszes halánték, a nő számára ajándék.” Ez az ajándék azonban régóta foglalt: Failoni Donatella zongoraművésznő férje és egy bűbájos kislány édesapja. Mint színész, gyakorlatilag kihasználatlan.

– Most éppen mit csinál? – érdeklődöm.

– Iszom – emeli koccintásra a pezsgőspoharát. Ehhez hadd tegyem hozzá, hogy jókedvű művésztársaságban találkoztunk, ahol feleségével együtt jelent meg.

– Úgy értem, mire készül?

– A Csárdáskirálynő bemutatójára, a Nemzetiben. A darabot menedzselő német-magyar cég képviselői kértek fel Feri bácsi szerepére. Emiatt nem vállalhattam el a főszerepet Gyulán, Páskándi Géza Tornyot látok című darabjában. Ott Koncz Gábor játssza, a Nemzeti Színház premierjén már én leszek Rákóczi.

– Nem túl kockázatos hirtelen beugrani egy már összeszokott előadásba?

– Nekem már van ebben gyakorlatom. A tévében egyszer átvettem Latinovits Zoltántól – aki megbetegedett – Apáczai Csere János szerepét. Három nap alatt 200 oldalt kellett megtanulnom. Ment. Remélem, most is menni fog.

– Hogyan is néz ki az ön tagsága a Nemzetivel?

– Nem vagyok tag, de változatlanul érvényes az öt évre szóló szerződésem, és a műsortervből is azt választhatom, amihez kedvet érzek. Így „sorsoltam” ki magamnak Göncz Árpád Kő a kövön című darabját, valamint A tizenkét dühös embert. Mindkettő átmegy a következő évadra, a többit pedig már ismeri.

– Egyike volt a legelső színészvállalkozóknak. Cukrászdát, majd diszkót nyitott, s miután felhagyott velük, olyasféle terveket forgatott a fejében, hogy a pénzét művészeti vállalkozásba fekteti. Ebből nem lesz semmi?

– Alakul. Mostanában a tehetséges fiataloknak nincs túl sok lehetőségük a bemutatkozásra. Ezért gondoltam, hogy jó lenne összefogni őket és nemcsak a színészeket, de a társművészetek fiatal alkotóit is, akik közös műsorokat is adhatnának. Ennek lennék a mecénása. A vendéglátáshoz sem lettem hűtlen. Most van születőben egy nagy vendéglátó-ipari vállalkozás, ebben főrészvényesként veszek részt. Erről többet majd akkor, ha már leraktuk az országos hálózat alapjait.

– Összeegyeztethető a színészmesterség az üzlettel?

– A világon mindenütt, kivéve nálunk. Eleinte csak a köztudatba nem fért bele, hogy valaki azt csinálja, amihez netalán ért, viszont nincs róla papírja és ráadásul „művész”. Később az emberek már megszokták a színészt, mint vállalkozót vagy csudabogarat, főleg miután szaporodtak a színészüzletasszonyok, üzletemberek. Ez tehát már nem ritkaság, most viszont úgy érzem, az ország nincs felkészülve arra, hogy valaki a saját rizikójára is vállalkozhat valamire. Miközben rendszerváltásról beszélnek, az uralkodó felfogás még mindig keményen ellenáll az újító törekvéseknek. Pontosan olyan merevek ebben, mint 1956 értékelésében volt a korábbi vezetés. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy mára mi lettünk – gyakorlati észjárással is megáldott vagy megvert vállalkozók – az új „ötvenhatosok”.

– Nyár van, meleg van, inkább ne merüljünk bele abba, hogy miért, kinek a hibájából késik – idestova másfél éve – művészetpártoló üzleti vállalkozása? Mindazonáltal nem úgy néz ki, mint akinek sok ideje jut a pihenésre?

– A családom az idén is nélkülem nyaralt Olaszországban. Remélem, hogy az ábrahámhegyi nyaralónkban – mióta megvettük, ez a kedvenc tartózkodási helyünk – nem kell nélkülözniük. Egyébként nekem is ez az első nyaram, amire igényt tartok. Eddig észre sem vettem, hogy nyár van: egyik elfutott a másik után. Most jutottam el oda, hogy igenis észre kell venni. Számon kell tartani, hogy egy évben csak egyszer van nyár, és abban muszáj megmártózni. Nem szabad elszalasztani azzal, hogy erre még ráérünk. Jövőre vagy azután is lesz nyár. Csak mi nem leszünk már ugyanazok. Öregebbek leszünk, ha egyáltalán megérjük, és bizonyos kor után egy esztendő is többnek számít.

A színésznél különösen. Oszter Sándornak ugyan nincs különösebb oka az aggodalomra, a legszebb férfikorát éli. Már nem nyeretlen húszéves, és még nem roskatag aggastyán. Remekül mutatna a képernyőn vagy a filmvásznon. Csakhogy, hol van az a nyár, amikor utoljára szólították kamerák elé? És mikor hívják legközelebb? Jövőre vagy azután? Az évek és a nyarak tényleg múlnak, mint a percek. Az a filmszerep, amit a színész ma eljátszhatna, holnap már nem biztos, hogy az övé lehet. Ahogy ez a nyár sem pótolható jövőre. Vagy most csípjük fülön, vagy soha már…

Vadas Zsuzsa