Lerágott csont, hogy a magabiztosság a legjobb kiegészítő, amit viselhetünk – a közhelyek azonban okkal válnak közhelyekké. Na de mit lehet tenni, ha természetünkből fakadóan nem rendelkezünk annyi önbizalommal, ami a legrosszabb napjainkon is képes lenne „eladni” bennünket?

Hallottam már olyat, hogy az önbizalomnak állítólag semmi köze ahhoz, hogy valaki hogyan néz ki… Elég szélsőséges álláspont, mindenesetre az tény, hogy ismerek olyat, akinek fizikai adottságaiból fakadóan kevés esélye lett volna szexszimbólummá válni – és mégis… sugárzik belőle egyfajta végtelenül higgadt, önmagába vetett hit és bizonyosság, ami miatt végeredményben valóban bomlanak utána a többiek, és talán mélyen magukban kicsit azt is kívánják, bárcsak cserélhetnének vele egy napra!

Ne kifelé, befelé figyeljünk!

Jó, ha tudjuk, hogy az egészséges énkép és önbizalmunk építése alapvetően nem tesz bennünket öntelt bunkókká. Sőt, a legtöbb, magában őszintén bízó ismerősöm az átlagnál kedvesebbnek, előzékenyebbnek és kiegyensúlyozottabbnak mondható. 

Nem ördögtől való jót akarni magunknak

Sokak képesek az önmagukba vetett hitüket a fake itt il you make it módszerével elmélyíteni, mások napjában kétszer is megnézik a Dr. Szöszit, de olyan is van, aki a Bibliából merít erőt. Persze a(z örökölt vagy tanult) keresztény bűntudat sokakban azt idézi elő, hogy előbb lesznek álszerények, mintsem hogy a külvilág esetleg „nagyképűnek” címkézze őket. Pedig Márk evangéliumában olvashatjuk a sorrendet: elsődlegesen szeresd az Istent! De rögtön utána: magadat. És épp ugyanígy felebarátodat…

Talán épp amiatt, hogy tudják: nem szükséges rátermettségüket (vagy bármi mást) erőn felül bizonygatniuk a külvilág előtt.  No pláne azzal vannak tisztában, hogy nem a többiek letörésével tornázhatják még feljebb magukat a szociális ranglétrán (már ha egyáltalán vágynak ilyesmire)… Ez alapján eléggé úgy tűnik, hogy ha szeretjük magunkat és bízunk magunkban, azzal valójában embertársainkkal is jót cselekszünk. De hát tényleg: kinek is teszünk jót azáltal, hogy lépten-nyomon magunkat szapuljuk? Meg fogja ezt köszönni nekünk bárki is? Ugye, hogy nem! Viszont ha már évek óta gyakoroljuk ezt a pusztító szokást, akkor mégis hogyan parancsoljunk megálljt neki?  

Öt lépésben a jóllétünkért

Szerencsére egyre többen ismerik fel annak fontosságát, hogy jobban bízzunk önmagunkban, problémamegoldó-képességünkben, és valamifajta mély meggyőződéssel higgyük, hogy bármilyen akadályt is gördít elénk a sors, képesek leszünk megbirkózni vele. Robert Taibbi negyvenöt éve praktizál pszichológusként, 11 könyv és több mint 300 tanulmány szerzője – mondhatni tehát, hogy vannak ötletei a probléma megoldására.

Az ő meglátása szerint a magabiztosság arról szól, hogy általánosan inkább győztesnek, nem pedig vesztesnek érezzük magunkat az életben – ennek a meggyőződésnek pedig legalapvetőbb forrása a kockázatvállalás. Fontos azonban, hogy közben ne az általunk elvégzett feladatok sikerességében mérjük saját, emberi értékünket; továbbá hogy ne állítsunk teljesíthetetlen elvárásokat önmagunkkal szemben; valamint hogy ha el is kap bennünket a bénító érzés, miszerint „nekünk soha semmi sem sikerül”, ne kényelmesedjünk bele ebbe a mérgező áldozatszerepbe.

Jó szakember lévén Taibbi az általánosságokon túl egy olyan, ötlépéses önbizalom-építési stratégiát is kidolgozott, amelynek gyakorlásával valóban hatékonyan tehetünk saját jóllétünkért.

1. Állítsunk egy konkrét kihívást magunk elé!

Legyen az fizikai (például leadni 5 kilót, vagy megtanulni görkorcsolyázni, leúszni egyben kétszáz métert stb.), életmódbeli (felhagyni a dohányzással), vagy mentális (kitanulni az asszertív kommunikációt) – a lényeg, hogy kellően eltökéltek legyünk a célt illetően ahhoz, hogy hajlandóak legyünk áldozatot is hozni az elérésére!

2. Haladjunk fokozatosan, apró lépésekkel!

A legrosszabb, amit tehetünk, az, hogy minden egyszerre akarunk elérni – egyik napról a másikra letesszük a cigit, közben heti nyolc alkalommal kondiba járunk, és kizárólag salátákat eszünk étkezések alkalmával. Ilyenkor, az embertelenül nagy nyomás hatására könnyű csak igazán „megbotlani”  – ami miatt nyilvánvalóan frusztrálttá válhatunk, végeredményben pedig a „na tessék, nekünk tényleg sohasem sikerül semmi” csapdájába eshetünk. Ehelyett törekedjünk fokozatosságra, készítsünk „haditervet” az elvégzendő, apró lépésekről, nem utolsó sorban pedig vegyük észre, amikor sikerrel elvégzünk egy ilyen részfeladatot – és adjunk időt magunknak arra, hogy a sikerélményben lubickoljunk! 

3. Az eredmény helyett az elvégzett munka kerüljön fókuszba!

Ne adjuk fel, ha mégis elakadunk! Erőfeszítéseink gyakran eredmény nélkül maradnak (az élet, tudniillik, igazságtalan) – érdemes tehát nem arra koncentrálnunk, hogy megkapjuk-e a kért fizetésemelést, hanem hogy egyáltalán elértük azt a pontot fejlődésünkben, amikor már tiszteljük magunkat (valamint becsüljük az általunk elvégzett munkát) annyira, hogy főnökünk elé merjünk állni jogos észrevételünkkel: azzal, hogy ennél bizony többet érdemlünk. Önbizalmunk építése szempontjából valójában nem a végeredmény számottevő, hanem maga a tudat, hogy elég bátrak voltunk ahhoz, hogy lépést tegyünk célunk irányában. (Arról nem is beszélve, hogy egyébként akár meg is kaphatjuk a szóban forgó emelést…) Ehhez tartozóan fontos azt is megtanulnunk, hogy hogyan hagyjuk abba az  igényeink tiszta és egyértelmű kifejezése miatti folyamatos bocsánatkérést és szabadkozást.

4. Hallgattassuk el a kritikus belső hangot!

Szóljunk úgy magunkhoz, ahogyan egy szerettünkhöz szólnánk! Ha a belső hang azt súgja, hogy sikereink „csak a szerencsén múltak”, „nem is jelentősek”, esetleg „csak idő kérdése, mire újra lúzerekké válunk”, igyekezzünk mielőbb kiverni ezt a fejünkből! A belső hangra gondoljunk inkább egy minket védelmező harci kutyaként: egy olyan, erős és támogató társként, akinek inkább gazdái, de semmiképp sem kiszolgáltatottjai vagyunk. Mutassunk neki irányt, és ha pánikolni kezd, nyugtassuk meg azzal, hogy mi mindent kézben tartunk – ő csak figyeljen és támogasson bennünket a történések során!

5. Fogadjuk el (és kérjük) mások segítségét!

Megtörténhet, hogy célunk túlnő rajtunk, és szeretteinket be kell vonnunk küldetésünkbe. A szerencsén kívül önmagunk leghatékonyabb segítői mi magunk vagyunk – de nagy lendületet adhat a mindeközben nekünk drukkoló közösség bátorítása is. Mindehhez kikerülhetetlen, hogy olyan emberekkel vegyük körbe magunkat, akik jóérzéseinket táplálják. Akár szerelmi, baráti vagy családi kapcsolatokról van szó, futtassunk le ismerősi körünkön egy érzelmi „víruskeresést”, és ne féljünk tőle, hogy a végén esetleg megtizedelődhet társaságunk! Hiszen tudjuk, hogy valójában többet nyerünk azzal, ha kevesebb emberrel ápolunk szorosabb viszonyt, mint ha tömegekkel állunk sekélyes kapcsolatban.

Gyakoroljuk hát a magabiztosságot! Hogy miért? Főleg azért, mert jó érzés! És persze azért is, mert sosem tudhatjuk, hogy hány hetünk, napunk, percünk van hátra rövid, földi tartózkodásunkból… butaság lenne hát ezt a kevéske időt önmagunknak okozott, felesleges szenvedéssel tölteni. 

Kiemelt kép: Klaus Vedfelt/Getty Images