Egy népszerű énekesnő egyszer azt nyilatkozta, hogy szerinte a szülőség legcsodálatosabb része az, amikor ránézel a gyerekedre, és meglátod magad benne. Hogy mindez mennyire egészségtelen gondolat, azt nyilván sokan érzik, de olyanok is számosan vannak, akik tudnak azonosulni ezzel a nézettel. Sokan azt feltételezik, hogy az utódoknak csak előnyük származhat abból, ha a szüleikre hasonlítanak, mind a külsejüket, mind a belső tulajdonságaikat tekintve. És csak úgy lesz jó életük, ha az ő útjukat, útmutatásaikat követik. Ők azok, akik a „legjobb” fogalmát azzal azonosítják, ami az ő felfogásuk és az ő valóságuk szerint az. De vajon honnan ilyen biztosak abban, hogy a gyerekük számára is ez lesz a legjobb? Miért feltételezik, hogy az ő kezükben van az üdvözítő út? Egyáltalán honnan tudhatja egy ember, hogy mi a jó a másiknak, amikor mindenki a saját realitásában él? Ez felveti a legfontosabb kérdést is: vajon minden szülő képes tudomásul venni, hogy a gyereke – akkor is, ha belőle fogant – egy másik ember? Önálló személyiség, saját életúttal.

Bizonyára rengeteg olyan szülő van, aki, ha őszintén magába nézne, kénytelen lenne igennel felelni a következő kérdésekre: A szülőséged kizárólag azon alapul, amiről te magad úgy gondolod, hogy a legjobb út? Gyakran érzed azt, hogy te vagy a főnök, és egyszerűen csak megmondod a gyerekednek, mit kéne csinálnia? A saját időbeosztásodhoz igazítod a gyereked időbeosztását? Túl könnyen magadra veszed a dolgait? Úgy érzed, nálad kell legyen az irányítás? És bizony, ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, az azt jelenti, hogy egóból nevelünk. Akinek van gyereke, az tudja, hogy az egó márpedig veszteni fog. Hogy az egónak valójában nem sok keresnivalója van a szülőségünkben. És hogy amikor az idézett művész elmélete szerint ránézünk a gyerekünkre, és meglátjuk magunkat benne, akkor egyáltalán nem tökéletességet fogunk látni. Hiszen nem vagyunk tökéletesek, és a gyerekünk sem lesz az.

Irányítás helyett önismeret

„Elvileg szerető, jó szándékú, jóakaró szülők vagyunk. Úgyhogy nagyon ébernek kell lennünk az egó aknamezőin is. A nevelés nem egy önzetlen dolog. Pont ellenkezőleg, főleg, ahogyan ma csináljuk. Csak azért fektetünk bele energiát, hogy trófeát neveljünk” – mondja dr. Shefali Tsabary nemzetközileg elismert klinikai pszichológus, többek között A tudatos szülő című, nagy sikerű kötet szerzője. Az említett könyv tulajdonképpen az egó nélküli nevelés bibliája is lehetne, amelyhez egyébként a dalai láma írt előszót. Tsabary nevelési elméletének kulcsgondolata az, hogy a szülő és a gyerek kapcsolatában a gyerek nem a szülő érzelmi és spirituális örökségének az átvevője, hanem a fejlődésének előmozdítója. Az általa vázolt nevelési stílus arra a felismerésre épül, hogy egy gyermek érkezése és növekedése mély önvizsgálatra és átalakulásra is késztetheti szüleit. Szerinte a nevelés nem más, mint közös tanulási folyamat, amelyben a hatalom, a kontroll és a dominancia lényegtelen, és ezt a közös utat sokkal inkább a kölcsönösségen alapuló kapcsolat és a spirituális partnerség élménye határozza meg. Dr. Tsabary tudatosszülőség-elmélete szerint a gyerekek tükröt tartanak szüleik elfeledett énje elé. Az a szülő, aki képes arra, hogy belenézzen ebbe a tükörbe, megtalálhatja a kapcsolatot önmaga teljességével, és ha meglelte ezt a visszautat saját valódi lényéhez, lelki kapcsolatba kerül a gyerekével. És amint ráébred, hogy gyermeke képes átvezetni őt a tudatos jelenlét állapotába, a szülői egó is szertefoszlik. Többé nincs rá szükség, mert a szülő-gyerek kapcsolatban csak akadályozó tényező. „Akkor vagyok tudatos szülő, ha hiszem, hogy a gyerekem életében a saját jelenlétem nem fontosabb, mint az övé, én csak segítem a kibontakozását” – írja könyvében dr. Tsabary, akinek a témában egyébként további két kötete, A tudatos család és az Irányítás nélkül is világsikerré vált.