Sem a Grundnál, sem a Pannónia Filmstúdióban nem jártam még, ezért sietősen szedem a lábam a Hűvösvölgyi úton, hogy hamarabb odaérve körbenézzek egy kicsit. Nem jön be a számításom: bár jó pár perccel korábban érkezem, másodpercekkel előzöm csak meg pontosságukról is híres interjúalanyaimat — Ditz Edit és Geszti Péter egy fehér Vespán gördülve hoz instant dolce vitát a budapesti nyárvégbe. Edit pattan le hamarabb a robogóról: „Ne haragudj, késtünk? Gyere, kezdjünk máris, csak előbb igyál valamit.” Nem egész öt perc múlva mindenki kezébe kerül frissítő és – még mindig idő előtt – bele is vágunk a beszélgetésbe.
Mozgalmas időszakon vagytok túl, a héten volt a bemutatója a koronavírus idején forgatott Szia Életem! című filmnek, melyet producerként (Major István és Roskó Péter mellett) együtt jegyeztek, és amit beszélgetésünk napjától vetítenek a mozik.
Geszti Péter: Tényleg rengeteg dolog történt az elmúlt két és fél évben; sokáig kérdés volt, lesz-e egyáltalán film, hogy mi lesz a címe, kérdés volt a főszereplők és a rendező személye is, így kisebb természeti csodának fogható fel, hogy elkészült. Azon viszont már nem csodálkozunk, hogy ennyire jó lett! Annyi tehetséges, kedves, jó humorú ember dolgozott rajta, hogy összeállt az, ami szerintem ritka magyar mozifilmben: egyszerre tud értelmes és szórakoztató is lenni. Az elmúlt hónapok persze már leginkább a film befuttatásával teltek, amit javarészt Edit vitt a vállán.
A Szia Életem! egy felnövéstörténet, ahol nem felnőtté, hanem apává kell érni. Thuróczy Szabolcs játéka mellett a filmbéli kisfiút, Samut alakító Pásztor-Várady Mór teljesítményét emelik ki a bemutató utáni első kritikák. Mi kellett ahhoz, hogy egy hatéves kisfiú ne modorosan, cukiskodva, hanem ennyire természetesen legyen jelen a vásznon?
GP.: Bár nagy merítésű castingot terveztünk, rögtön az elején beajánlották nekünk Momót. Gábor és Csaba (Rohonyi Gábor és Vékes Csaba rendezők — a szerk.) persze azonnal tudták, hogy ő lesz az. Mi azért futottunk még pár kört tiszta maximalizmusból, de egy idő után rájöttünk, hogy felesleges, mert tényleg ő az igazi. Momó attól jó, amitől minden jó színész vagy előadóművész az: a személyiségében van valami érdekes.
Geszti Péter és Momó. fotó: Gordon Eszter
Izgalmas, karakteres, ahogy beszél, gesztikulál, hihetetlenül természetesen mozog a szettben, és nagyon jól rezonált Szabolcs kicsit karcos karakterével. Sokat segített az is, hogy a forgatáson érzékeny emberek – sokan maguk is szülők – vették körül.
Ditz Edit: És említsünk még meg egy fiatal színészt, Márfi Márkot is, aki játszott is a filmben, de forgatások között végig lelkesen focizott, tollasozott meg kirakózott is Momóval, aki így egész nap gyerek tudott maradni, csak néha kamera előtt csinálta ugyanezt.
Családi film is lehetne a Szia, Életem!, mégis 16-os karikát kapott, gondolom a nyelvezete és egy-egy merészebb jelenet miatt.
DE: Verbálisan nem (kis)gyerekbarát a film, ez tény, viszont úgy gondolom, ezzel együtt sincs benne semmi olyan, amivel egy 12 éves ne találkozott volna. Amit látunk-hallunk, az az ő valóságuk is. Lányainkat és néhány barátjukat elvittük a díszbemutatóra, ők is nagyon élvezték.
Ha már valóságosság: üdítő, hogy a filmben egy apa van a középpontban, viszont gondolkodtam azon is, nem túl sztereotipikus-e egy olyan ábrázolás, amiben az apa egy üveg mogyorókrémet tálal fel reggelire a gyerekének.
GP: A felszíni rétege ennek a filmnek mégiscsak vígjáték, egy annak megfelelő eszköztárral, sarkítással. Viszont itt nemcsak a felszín fecseg, hanem a mély is dübörög, ez egy nagyon igaz történet, amit nem kimódolt, píszí módon mesélünk el.
A társadalmi elvárásrendszer körülöttünk még most is azt üzeni, hogy apaként nem kell annyira beleállni a szülő szerepbe,
ez a felszínen például csokikrémben jelenik meg, közelebbről megnézve viszont egy végtelenül egoista apát látunk. Az ilyen egoizmusról, hogy egy alkotó ember mennyire csak magával van elfoglalva, én is tudnék mesélni. És arról is, hogy milyen az, amikor ez az önzés elmegy a moralitás szélső határáig, ettől az ürességtől pedig a tehetség is úgy néz ki, odalesz. Ebben a helyzetben találkozunk a filmbéli apával is.
DE: A forgatókönyv egyébként Vékes Csaba mélyen személyes történetén alapul, de sok ponton lehet vele azonosulni nőként és férfiként egyaránt. Szerintem a filmben bemutatott szituáció – hogy milyen az, amikor sosem látott kisfiát kapja meg tíz napra egy apa – pont így nézne ki a valóságban is. És ez egyáltalán nem csak az apai hozzáállásról szól, társadalmilag vagyunk így berendezkedve.
Péterrel például mi tényleg vállvetve csináljuk a szülői feladatokat, aztán mégis; pár napja séta közben kiszaladt belőlem: nézd, Peti, ha velem valami történne, a gyerekek ide járnak fogászatra…
Két kamasz lányt neveltek, miközben mindketten tevékeny, kreatív emberek vagytok, a film bizonyos elemei rólatok is szólhatnának…
DE.: Így van. Annál is inkább, mert ez a film nem akar képmutató lenni: itt nem nagybetűs és idealizált gyermek van, édesanya meg édesapa, csupa közös játék és türelem. Azt gondolom, hogy ha egy szülőnek — legyen nő vagy férfi — ambíciója, hogy szülőségén kívül is kezdjen magával valamit, akkor annak sokszor teher a gyerek. Van, amikor én is így érzek. Egy-egy, a szüleimnél tett látogatás után hosszan a fülembe cseng, ahogy mondja anyukám, hogy mindig a gyerekek az elsők! De nekem más is fontos. Én nem tudok elsősorban csak anya lenni, hanem elsősorban magam vagyok, és van olyan élethelyzet, amikor a gyerekek bizony kicsit hátrébb kerülnek.
Nehéz összeegyeztetni a különböző szerepeket?
GP: A közbeszéd szintjén, interjúkban sokszor habos-babos rózsaszínűre van festve minden, ami a család. Miközben a család iszonyatos nehézségek, küzdelmek, veszélyek forrása is, főleg egy olyan társadalomban, amiben mindenki túl van hajtva. A minket körülvevő technológiai, gazdasági, kulturális környezet egyáltalán nem kedvez a családnak, ami pedig egy sok évezredes konstrukció. Ebben a konstrukcióban a mi számunkra is a gyerekeink nevelése a fő cél, de közben Edit is és én is ambiciózusak vagyunk, és ezt van, hogy igenis nehéz összeegyeztetni a szülői szereppel.
Hogy lehet egy apa és egy anya egoista?
GP: Úgy, hogy tele vagyunk tervekkel, elképzelésekkel, alkotási vággyal, és ezek, meg a gyereknevelés sokszor konfliktusban állnak egymással. Amikor ebben lavírozunk, sokszor jó döntéseket hozunk, néha meg úgy érezzük, hogy most jobb lenne, ha csak egyedül lehetnénk, mert jobban tudnánk a munkára koncentrálni. Miközben az igazi boldogságot, a legegyértelműbb és legtisztábban megélhető boldogságot mégis a gyerekeink jelenléte adja. Ez önellentmondás és bonyolult, miközben a legtöbben szeretnék leegyszerűsíteni a dolgokat. A film ezt az ellentmondásos rendszert is felvillantja.
Látod, mégis előkerült egy kis rózsaszín, hiszen azt mondod, az igazi boldogságot a gyerek adja, sőt egy korábbi interjúban úgy is fogalmaztál, hogy legnagyobb sikereitek a gyerekek.
GP.: Mondom én, hogy csupa ellentmondás ez az egész! Az ember nagyon rá tud pörögni a munkájára, de
ha például hosszabb ideig nincsenek ott a gyerekek, minden üresen cseng,
mert az a fajta érzelmi dimenzió, amiben igazából élni jó, megszűnik. A siker üres lesz, mert nincs visszhangja. Kicsit ködösen hangzik, de a gyerekek létezése metafizikai értelmet ad a te létezésednek is, hiszen tudod, hogy még pár évtized van hátra, utána neked annyi, de őbennük folytatódhat belőled is valami.
Ez is egoizmus, csak pozitív formában, nem?
GP.: Tulajdonképpen igen. Ha pedig szeretnéd, hogy a létezésednek értelme maradjon, meg kell találnod az utat a gyereked felé, és a csatornákat arra, hogy az általad megszerzett tudást, értéket, sikert tovább is tudd adni.
Szülőként beszéltünk eddig rólatok, de a szülőség mögött mégis egy párkapcsolat működik. Nálatok hogyan?
DE.: Amikor a kislányaink megszülettek, sokszor kerestek meg bennünket közös interjúkkal a gyereknevelés, családi élet kapcsán, és emlékszem interjúkérdésekre, hogy mivel várom a férjemet haza vacsorára, hogy támogatom a munkájában, és hogy mitől is olyan óriási boldogság ez. Ültem ott hulla fáradtan, alig tudtam összerántani magam a beszélgetésre, mert az ember sokszor tényleg a végletekig belefárad az egészbe, és akkor jön egy ilyen kérdés. Kíváncsi lettem volna, kívülről hogy néztem ki, mert nekem minden érzelem egyből kiül az arcomra. Többet nem is vállaltam ebben a témában beszélgetést.
GP.: Én például nem várom el, hogy vacsorával várjanak otthon. Nincs olyan, hogy „hé, már megint kihűlt a leves, ejnye”. Hiába osztjuk meg a feladatokat, pontosan látom, hogy Edit iszonyatos mennyiséget visz a gyereknevelésben. Én meg felnőtt ember vagyok, ezért nem várom el, hogy kiszolgáljanak. Ebben az értelemben a miénk nem hagyományos családmodell, a szerepeink sem mindig azok, viszont így tudunk harmonikusan működni.
Mi kell még a jó működéshez?
DE: Általános receptet nem tudok, mi az élet minden területére szövetséget kötöttünk, és dinamikusan változik, mikor, ki és mennyit tesz a közösbe.
GP: Otthon létrehoztuk a magunk kis Demokratikus Családi Köztársaságát, ahol kozmopolita ízlés szerint élünk, és van egy alapvetően demokratikus felfogásunk a világról, amiben nagyon fontosak az emberi jogok, a gyerekek jogai, az egyenlőség férfiak és nők között. Többek között azért, mert azt szeretnénk, hogy a lányainknak is ez legyen otthonos, ez legyen később az ő igényük is.
Titeket hogyan formál ez a közösség?
GP.: Régen azt hittük, hogy mindenből sok kell. Ezért hajtottunk. Ma azt gondoljuk, hogy mindenből annyi kell, amennyi elég. Ez egy alapvetően más gondolkodás, amit nagyon erősen összekötök azzal, hogy gyerekeink lettek. Átállni a sok helyett az elégre sokkal élhetőbb ritmust adott az életünknek. Már csak a gyerekek miatt se lehet csukott szemmel élni és folyamatosan hajszolni a növekedést. Ami körülöttünk zajlik itt a klímaváltozástól a háborúkon át, a pandémiától kezdve a gyűlölet elviselhetetlen terjengéséig, az muszáj, hogy arra ösztönözze az embert, hogy megpróbáljon más stratégiák szerint élni.
Augusztus vége van. Nagyon érdekelne, hogy kamaszokat nevelő szülőként mit vártok a következő tanévtől, amihez megint lehet, hogy egészen új stratégiákra lesz szükség szülőtől, gyerektől, pedagógustól egyaránt.
Ditz Edit és Geszti Péter a Szia Életem! bemutatóján Fotó: Toroczkai Csaba
GP: A lányok óvodás koruktól kezdve egy nemzetközi iskolába járnak, ahol színvonalas oktatás folyik, amit nem érint súlyosan a magyar oktatásban egyébként jelenlévő sok dráma. Valamennyire kevésbé szűrődnek be azok a hatások is, amik a hazai közélet rettenetes fordulataiból máshova eljutnak a családok és a pedagógusok küzdelmein keresztül. Ez nem teljes védettséget jelent, de azt igen, hogy jobban lehet koncentrálni a tanulásra, amit szülőként elképesztően fontosnak tartunk.
DE: Bevallom, én elég nagy nyomás alatt tartom a gyerekeket oktatási szempontból. Ez nemcsak azért van, mert látom, hogy bírják, hanem mert én nagyon hiszek a versenyben és abban, hogy a tájékozottság, a kompetencia, és az, ha valaki okos, versenyelőny tud lenni. Azt szeretnénk átadni a lányaiknak, hogy a legfontosabb, hogy nőként függetlenek tudjanak lenni, hogy ne legyenek kiszolgáltatva sem anyagilag, sem emberileg. Ehhez pedig tudás kell. És persze az is, hogy érzékenyítsük őket arra, hogy lássák, milyen, az ő életükön túlmutató közös nehézségeink vannak nekünk, embereknek és hogy már a közvetlen szomszédjukban milyen kihívásokkal küzdenek mások. Nemcsak okos, de empatikus és érző embereknek is szeretnénk nevelni őket.
A múlt héten megjelent Állami Számvevőszék jelentés ismeretében különös pikantériája van ennek.
GP.: Mi nem járattuk rózsaszínben a gyerekeinket soha, és soha nem azt hangsúlyoztuk, hogy jaj, milyen szépek vagytok. Jó, ha szépek vagytok, de még jobb, ha csináltatok valamit, ha gondolatotok, mondanivalótok van. Azt próbáljuk folyamatosan sugallni, hogy a tudás az, ami őket felszabadíthatja, ami egy önálló, bátor, versenyképes és független életet jelenthet a számukra. Olyan embereknek neveljük őket, akik ismerik a jogaikat, és akiket se lenyomni, se méltatlan helyzetekbe belekényszeríteni nem lehet. Szeretnénk például, hogy ha majd lesz pasijuk, tudják, hogy hol vannak a határok. Azt gondolom, hogy a lányaink számára egy olyan kulturális közeg lenne az ideális, ahol nekik nem a hagyományos női szerepek szerint kell majd élniük — hiszen már az édesanyjuk sem így akar élni —, hanem megválaszthatják, miként lennének boldogok.
Megvalósítható mindez itthon?
GP.: Jelenleg azt gondoljuk, hogy kicsi erre az esély, de abban bízunk, hogy talán mégis.
Hogyan lehetne közelebb kerülni ehhez az ideálhoz?
DE: Példát kell adni, nekünk is merni kell szembemenni a burkolt elvárásokkal. Meg szeretnénk mutatni nekik, hogy az nem oké, ha a reklámokban a nő szerepe megkenni a kenyeret és örülni, hogy szépen elmosogatott a mosogatógép. Sproncz Júlia és munkatársai a NANE és a Patent Egyesület szervezésében Lázadó lányok címmel csinálnak tematikus táborokat, ahol a gyerekek a lányokat és fiúkat érő társadalmi elvárások hatásairól, egyenlőségen és kölcsönösségen alapuló párkapcsolatokról, saját önképükről, igényeik és határaik kijelöléséről tanulhatnak. Szerveztünk az ismeretségi körből 15 kislányt, és megkértük az alapítványt, hogy tartsanak nekik egy egynapos képzést a témában. Csupa olyan gyerek jött, akiket modernebb szemléletben nevelnek, mégis sok mindenre rácsodálkoztak. Ilyen alkalmakra, ilyen típusú informatív és inspiratív közegre nagy szükségük van a tiniknek.
GP: Mindeközben egyébként nem harcos feministának neveljük a gyerekeinket. Inkább az egyenjogúság szót használom arra, ami otthon van, és aminek a fontossága amúgy semmit nem vesz el a se a férfiasságomból, se az önképemből. Sőt azt gondolom, hogy iszonyatosan inspiráló számomra.
Miért ne hívjuk ezt feminizmusnak?
GP.: Azért szeretnék a szóhasználatra figyelni, mert iszonyatos indulatok szoktak ennek kapcsán elszabadulni, főleg, mióta a nemzetközi és a magyar politika is központi elemmé emelte a genderkérdést. Az a legszomorúbb benne, hogy ezek lényegi kérdések helyett előjövő politikai issue-k, amelyek megőrjítik azokat az embereket, akik kizárólag hagyományos modellek szerint tartják élhetőnek az életet. Miközben szerintem nagyon fontos, számunkra például teljesen természetes, hogy mi így, mások meg máshogy nevelik a gyerekeiket. Mi nem akarjuk megmondani ebben az interjúban sem, hogy ki mit csináljon.
Mi abban hiszünk, hogy így tudjuk a legtöbbet megadni a saját gyerekeinknek, de közben az, hogy más családokban mást gondolnak erről, nekünk természetes.
Egyre kevésbé tűnik természetesnek egymás elfogadása, nem?
GP.: De. Buborékban élünk mi is a kis családi köztársaságunkban, széllel szemben. Jó volna, ha a buborékok közelítenének egymáshoz, és nem a gyűlölet lenne egyre erősebb.
Egy családi film segíthet abban, hogy jobban elfogadjuk, mi így, mások pedig másképpen élnek? Milyen fogadtatásra számítotok a Szia Életem! kapcsán?
DE.: Számok szintjén megjósolhatatlan, hogy hogyan teljesíthet ma egy film, hiszen a járvány miatt teljesen átalakultak a moziba járási szokások, és most nem is igen van reális viszonyítási alap. Viszont az, hogy sikerült egy őszinte, szerethető és humoros filmet csinálni számunkra fontos kérdésekről, biztos, hogy siker.
Kiemelt kép: Emmer László
