„Négyéves kisfiam egyáltalán nem akar aludni. Mit tegyek?”

Kérdés: Nagyobbik fiam, Robi négy és fél éves. Egy idő óta rászokott arra, hogy hajnal felé a kispárnáját a hóna alá csapva, hálózsákjában átcsoszog a mi szobánkba, és közénk bújik. Ez akkor kezdődött, amikor óvodába került, nem sokkal azután, hogy kistestvére megszületett. Tudtuk, hogy ez számára nehéz időszak, ezért engedtünk kedves kérésének, ahogy hozzánk bújt és elmondta, hogy mennyire szeret. Ha mégis megpróbáltuk visszavinni, sírt, hisztizett, kapaszkodott belénk… De sajnos a dolog most már odáig fajult, hogy este egyáltalán nem akar elaludni a szobájában. A kispárnáját szorongatva várja az ágyában, hogy mi a hálószobába menjünk. (Kétszintes házban élünk, a párommal lenn tévézünk, beszélgetünk esténként, a gyerekek szobái és a mi hálónk az emeleten vannak.) Általában fél nyolctól nyolcig mesélünk neki, verseket mondunk, de sokszor még tíz órakor is játszik, rajzol az ágyában. És néha felkel, les, vár. Reggel aztán nyűgös, durcás, kialvatlan. Este már mi is sokszor fáradtak vagyunk, de nem merünk felmenni, amíg úgy nem gondoljuk, hogy biztosan elaludt. A legtöbbször így se sikerül a dolog, mert alig hogy felosonunk, már meg is jelenik az ajtóban. Mit tegyünk?

Válasz: Ha jól értem levelét, olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy a két gyereknek külön szobája van. Ez a későbbiekben biztos, hogy nagyon jó lesz. Most azonban, az alvás idején, még feltétlenül egy szobába telepíteném őket. Ha jól számolom, Robi öccse most másfél éves, s ahogy az idő telik, egyre inkább társsá válik majd a bátyja számára. De addig is azt hiszem, szuszogása – ő biztosan korábban elalszik – megnyugtató volna Robi számára.

Én a maguk helyében biztos, hogy nem várakoznék odalenn, míg Robi elalszik, holott már maguk is szeretnének lefeküdni. Ellenkezőleg! Minél hamarabb mennek fel, annál jobb! Félelmetes dolog egy négy és fél éves kisfiú számára egy emeleti szobában egyedül maradni, mialatt szülei lent vannak a földszinten.

Ugyanakkor: nem hagynék égve annyi lámpát Robi szobájában, hogy rajzolhasson, kifestőzhessen – csak egy kis derengő lámpácska égne a fal felé fordítva az egyik sarokban (mondjuk: 15-ös körtével).

Nem félnék a hisztizéstől, és attól sem, hogy esetleg felébreszti az öccsét. Kedvesen fogadnám, vigasztalnám és megsimogatnám, rövid időre befogadva őt, ha megjelenik, de aztán igenis mindig újra visszavinném. Ha egyet tudnak érteni ezzel, és kellő erejű az elszánás magukban, néhány hét alatt változtathatnak a helyzeten – és Robi is jobban fogja érezni magát. (Ne felejtsük el: a gyereket az is nyugtalanítja, ha úgy érzi, rajta múlik, hogy a helyzet hogyan alakul, és nem a felnőttön. A szülő szabja meg a mindennapi szokások biztos határait. – Vigyázat! Ez csak a kisgyerekkorra érvényes. Kamasznál például már egészen más a helyzet!)