Anthony Perkins hatvanévesen távozott, amikor pályatársai közül nem kevesen még javában élvezik a sikert, szenvedélyeiknek hódolnak, netán új családot alapítanak. Az utolsó pillanatig őrizte nyakigláb, nyúlánk kamaszságát. Huncutságot és rácsodálkozást, melegséget és elszántságot tükröző szemei azonban mély szomorúságot sugalltak. A kiszolgáltatott emberek szomorúságát, akiket a gyilkos betegség megbélyegzett. A halál árnyékában játszotta el utolsó szerepét, egy asszonygyilkost, Petra Haller német rendezőnő filmjében, előcsalogatva magából a Pszicho-filmek gyilkosának vonásait. Arthur London szerepe azonban rutinfeladatnak bizonyult a „Pszicho” Norman Bateséhez képest, aki minden idők pszichopatáinak „atyjaként” vonult be a köztudatba. Az anyakomplexusban szenvedő neurotikus fiatalember árnyéka végigkísérte Perkins pályafutását a 60-as évektől napjainkig.

Találkozás a „Pszichóval”

A Perkins színész házaspár, a bonviván külsejű papa és a törékeny alkatú mama fiúgyermeke korán eljegyezte magát a színészettel. Mielőtt próbafelvételre jelentkezett a hollywoodi stúdiókban, a színpad világával ismerkedett. Elkísérte szüleit a vidéki turnékra, majd önállósítva magát, amatőr színjátszó csoportokban tette próbára tehetségét. A Columbia Egyetem elvégzése után az első profi feladatok a televíziónál és a Broadway színházaiban várták. George Cukor rendezésében készítette első filmjét, „A Színésznőt”. Spencer Tracy partnereként debütált a kamerák előtt. Hamarosan Gary Cooper fiává szegődött, „A magányos ember”-ben nyújtott alakítására felfigyelt a szakma. Oscar-díjra jelölték. Reményteli kezdet egy pályakezdő számára, akit a hollywoodi producerek lelki alkatát tekintve James Deanhez mértek, míg külsőre a második Gregory Pecknek kiáltották ki. Robert Mulligan 1957-es filmjében egy fiatal sportolót alakított, akit apja önkénye és szigora ideg-összeroppanásba kerget. Ez a szerepe keltette fel a lélektani krimik nagymesterének, Alfred Hitchcocknak az érdeklődését. 1960-ban megszületett a „Pszicho” első látásra szimpatikus, sármos mosolyú hőse, aki kést ragad és anyja ruháját magára öltve gyilkol. Huszonhárom év elteltével elkészült a történet folytatása, majd nem telt bele három év, és a Pszicho trilógiává bővült. Ezúttal Perkins rendezésében.

Csók az öltözőben 

Óriási váltásnak számított, amikor kisfiús sármját egy szerelemre éhes fiatalember alakjához kölcsönözte. Az 1961-es cannes-i filmfesztiválon az év legjobb férfialakításának díjával jutalmazták a „Szereti ön Brahmsot” Perkinsét. A rendező, Anatole Litvak a negyvenes évek derekán járó Bergmant szerződtette az önmagával és a világgal elégedetlen, céltalan fiatalember partneréül. Minthogy Bergman valósággal reszketett a kamerák előtti intimitástól olyan partnerrel, akit még nem ismert, Perkinset igencsak meglepte, amikor a színésznő egy csókolózási jelenet előtt berántotta az öltözőjébe és sürgetően arra kérte, csókolja meg. Melina Mercourihoz hasonlóan baráti kapcsolat fűzte, miután a Phaedra-ban eljátszották az anya- és mostohafia szerepét. Perkins húsz filmet tudhatott már a háta mögött, de a színpadhoz sem maradt hűtlen: számos nagy sikerű alakítása közül kimagaslott Peter Shaffer Equusának sebzett lelkű kamasza.

Az utolsó üzenet

Anthony Perkins a filmstúdiók és a színpadok világán túl mindig keveset hallatott magáról. Veleszületett puritánsága és zárkózottsága távol tartotta a sajtót a magánéletétől. A 70-es évek elején találkozott Berry Berensonnal, az Interview magazin fotóriporterével, aki sorozatot készített róla lapja megbízásából. A szakmai együttlétekből regényes szerelem szövődött, amely boldog házassággal zárult. 1992. szeptember 12-én éjjel hárman virrasztottak Anthony Perkins halálos ágyánál: Berry, a felesége és két fia, a tizennyolc esztendős Osgood és a tizenhat esztendős Elvis.

Az AIDS-ben szenvedő színész csak röviddel halála előtt tárta nyilvánosság elé betegségét. Remény és depresszió között vergődve mindaddig dolgozott, ameddig ereje engedte. Az utolsó üzenetéből vett idézet a, szerénységen túl keserűségről tanúskodik: „Be kellett látnom, hogy egy magamfajta öreg színész problémája teljesen jelentéktelen ebben az őrült világban.”

Szentgyörgyi Rita

Nők Lapja 1992/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: United Artists/Getty Images