Egyszer részt vettem egy szállodabejáráson az athéni repülőtér mellett. A hotel személyzete büszkén újságolta, hogy a falak teljesen hangszigeteltek, és arra buzdítottak, maradjak egyedül egy percre az egyik szobában, hogy kipróbáljam. Egészen extrém élmény volt. Sem előtte, sem azóta nem voltam olyan csöndben, mint abban a néhány percben. Vajon normális ez?
A csendnek nagyon sok rétege van, de tulajdonképpen elvont fogalom. Hiszen teljes csend gyakorlatilag nem létezik, főleg nem 2022-ben. Amikor azt hisszük, csendben vagyunk, akkor is jönnek-mennek a repülők, zúgnak-búgnak az elektromos berendezések, a távolban megszólal egy sziréna. Az abszolút csend csupán illúzió.

Zene füleinknek

Erre a felismerésre épül John Cage, 20. századi zeneszerző és zeneteoretikus saját állítása szerint legfontosabb műve, a 4 perc 33 másodperc. A sokat vitatott alkotás ötlete 1947-48 körül fogant meg, amikor a szerző épp szonátáin dolgozott. Az ötlet pedig nem más, mint hogy minden, amit hallunk, akár zenei alkotásként is összeállhat a fejünkben. Pont ezekben a napokban volt hetven éve, hogy először bemutatták a művet, a virtuóz zongorista, David Tudor előadásában. A zenész leült a zongorához, felnyitotta, majd csendben ült 30 másodpercig. Ezután visszacsukta. Majd kinyitotta, és ez így ment mindaddig, amíg a három tétel végéhez ért. A mű egyébként szimfonikus zenekarra (is) készült, és hatással volt rá a zen buddhizmus is, amelyet Cage nagy érdeklődéssel tanulmányozott. A 4 perc 33 másodperc sokkal inkább performansz, és a konceptuális művészet meghatározó darabja, mint zenemű, mégis úgy maradt meg a köztudatban, mint a csend zenéje. A köhögés, a lábak dobogása, a terem zaja, azaz az a „zene”, amit ha játszana a zenekar, meg sem hallanánk.
Ha jobban belegondolunk, furcsa viszonyt ápolunk a csenddel. Sokszor áhítjuk, sokszor pedig a világ legkínosabb dolgának érezzük. Van, amit akkor is bántónak érzünk, ha alig halljuk, és van, ami akkor sem zavar bennünket, ha ordít. Nemrég egy olyan helyen jártam, ahol akkora lármát csaptak a kabócák, amelyhez foghatót még sosem hallottam, mégsem zavart. Mint ahogy nem zavar a tenger zúgása sem, vagy a süvítő szél hangja sem, a szomszéd légkondicionálója azonban az őrületbe tud kergetni.

Zaj van, babám!

A Gilgames eposzban az egyik istent annyira zavarja az emberek éjszakai lármázása, hogy felmerül benne, hogy ki kéne irtani az emberiséget. Mindez egy 4000 éves eposzban történik. Szegény isten, vajon mire gondolna most, négy évezreddel később, amikor az emberi lárma soha nem látott méreteket öltött?!
Bizonyított tény, hogy a zajokkal ölni lehet. Amerikában a híradásokban nem egyszer lehet hallani, hogy törvénytisztelő emberek lelövik a szomszédjukat, mert nem bírják elviselni az állandó lármázást.

A zaj sokkal több, mint hangok összessége, a zaj a hatalom és a tehetetlenség gyilkos kombinációját is magában hordozza.

Bizonyára a kedves olvasó is érezte már életében legalább egyszer, hogy bizonyos zaj a vadállatot is kihozta volna belőle, ennek pedig nyomós oka van. Egyrészt a zajok nagy részére semmilyen befolyásunk nincsen, másrészt a szervezetünk úgy van összerakva, hogy vannak hangok, amelyeket egyszerűen nem tudunk kizárni.
A The New Yorker 2019-ben nagyszabású cikkben tette fel azt a kérdést, hogy vajon a zajszennyezés lesz-e az emberiség következő nagy közegészségügyi krízise (a szerző akkor még nem tudhatta, hogy 2019 végén egészen új dimenzióit ismerhetjük meg a közegészségügyi krízisnek, viszont a Covid a cikk témájával kapcsolatban nem releváns). Számos tanulmány rámutatott, hogy akik zajos környezetben élnek vagy dolgoznak, azok megannyi ijesztő egészségügyi problémával nézhetnek szembe. Ilyenek a szív- és érrendszeri betegségek, a magas vérnyomás, az alacsony születési súly és számos fizikai, kognitív és érzelmi probléma, amely abból fakad, hogy az embert egyfolytában zavarja valami az összpontosításban és/vagy nem tud nyugodtan aludni. És a rengeteg lárma, amelyet csapunk, nemcsak ránk jelent veszélyt. A kutatók egy ideje már figyelik, hogy milyen hatással vannak az emberi zajok az élőlényekre, és az eredmények meglehetősen elkeserítők. Les Blomberd, a Vermontban található Noise Pollution Clearinghouse executive igazgatója szerint folyamatosan szennyezzük a hangzásképünket. Az akusztikus szemét lassan ugyanúgy ellep minket, mint a rengeteg műanyag.

Öl és butít

Bizonyára nem vagyok ezzel egyedül, de az Instagram folyamatosan bombáz egy hirdetéssel, amely egy zajszűrő füldugót kínál. A hirdetésben egy ideges nőt látunk, akit beterít a gyerekzsivaj, ám amikor beteszi a fülébe ezt a zajszűrőt, kisimulnak a vonásai. Néhány évvel ezelőttig a zajjal mint egészségkárosító és környezetszennyező globális problémával még nemigen foglalkoztunk, ez azonban kezd egyre inkább megváltozni. Most kezdünk rádöbbenni, hogy a zajok nem csupán a nyugalmunkat zavarják, hanem sokkal nagyobb veszélyt jelentenek.
A tudósok évtizedek óta foglalkoznak a kérdéssel, és azt már régóta tudják, hogy például az ártalmatlannak tűnő közlekedési zajok sem tesznek jót nekünk. „Kellemetlenségnek nevezni a zavaró lármát ugyanaz, mintha a szmogot neveznénk annak” – jelentette ki William Stewart, amerikai fősebész 1978-ban. Azóta kutatások sora mutatott rá, hogy igaza van, és a zajra el kell kezdenünk úgy tekinteni, mint ami árt az egészségünknek és árt a környezetünknek.

A szakértők azt is hangsúlyozzák, hogy az emberi szervezet egyszerűen nem tud evolúciósan hozzászokni az egyre növekvő zajokhoz.

Nagyszabású kutatások bizonyítják, hogy ha az emberek folyamatosan egyre növekvő zajban vannak, akkor bizonyos idő elteltével fizikai tüneteik lesznek. Tehát a test nem szokik hozzá az erősödő hangokhoz, hanem megbetegszik tőle. A gyerekek különösen ki vannak téve az ártó zajoknak, amelyek nemcsak vérnyomásproblémákat és magas stressz-szintet okozhatnak náluk, hanem viselkedészavarokat és problémákat a kognitív fejlődésükben is. Egy 1975-ös tanulmányban összehasonlították különböző hatodik osztályosok teljesítményét. A tanulmány rámutatott, hogy azok a gyerekek, akiknek osztályterme a forgalmas autóút mellett helyezkedett el, akár egy évnyi elmaradást is mutattak teljesítményükben azokhoz képest, akik csendesebb osztályteremben tanulhattak. Ezek a különbségek aztán idővel, ahogy a hangszigetelés egyre elterjedtebbé vált, többé nem voltak ilyen jelentősek. De a hangszigetelés nagyjából ugyanaz, mint a légkondi. Tüneti kezelés.

Mit szólnak ehhez a vadak és a halak?

Bizonyára mindnyájunknak volt már olyan élménye, amikor megtapasztalhattuk a természet csendjét valahol egy erdő mélyén. Ez az élmény azonban napjainkban rendkívül limitált, hiszen törvényszerű, hogy szinte bárhol lehetünk, fél órán belül el fog zúgni felettünk egy repülő. Az emberi zajoktól már a semmi közepén sem tudunk elmenekülni. A zajszennyezésnek nincsenek határai, mondja Rachel Buxton, a Colorado Egyetem akusztikus ökológusa a The Washington Post cikkében, és azt is hozzáteszi, hogy amikor a természetre gondolunk, nemcsak tájképekre kéne gondolnunk, hanem hangzásképekre is.
Amikor zajszennyezésről beszélünk, talán nem is gondolunk rá, milyen súlyos következményei vannak ennek a víz alatt is. Az olajkutaknál használatos légpuskák például komoly károkat okoznak a cetek és bálnák életében. A tengeri állatok jelentős részének a létezése is a hangoktól függ. Számos tengeri faj életét nehezíti meg, vagy teszi lehetetlenné a víz alá leszűrődő zajszennyezés, amely egy pillanat alatt hatástalanítja ezeknek a fajoknak a hangok segítségével történő érzékelését, amelyet egyébként évmilliók alatt fejlesztettek ki maguknak.
Úgy tűnik, bolygónk fennmaradásának érdekében fel kell vennünk megoldandó feladataink listájára a zajok visszaszorítását is, mert talán látni még nem látjuk, de hallani már nagyon is halljuk a következményeket. És mindez nagyon rosszul hangzik.

Kiemelt kép: Getty Images /Canva