— Amíg kiment a kávéért, a könyveit nézegettem, és az üveges szekrényben egy levélkét láttam kitéve. Illetlenül elolvastam, bár azt hiszem, abszolút bizalmas. Ennyi állt rajta: APU, SZERETLEK.

— Ja, azt a kislányom írta, Orsika, ő hatéves. De van egy nagy fiam is, Ádám … Ha beszámítom a főiskolai éveket, éppen negyedszázada vagyok a pályán. Amíg magára vártam, azon tűnődtem: tudnék-e mondani valami bölcset, érdekeset erről a huszonöt évről?

— Próbáljuk meg!

— A magyar színészet sohasem volt konfliktusmentes, sohasem volt állóvíz. Az a sokat emlegetett két háború közti korszak, amit most olyan szívesen idézünk vissza, az sem volt felhőtlen, csak akkor valahogy zakósabb, nyakkendősebb volt az egymás közti viszony.

— Ezzel szemben most…

— A világ borzasztó változáson ment át. Elértünk egy olyan periódust, amelyben a megújulást, a megtisztulást keressük. Itt van például a nosztalgiahullám. Túlesve a pornográfián, az emberiség a lírai dolgok után vágyódik. A történelem is szeretne megújulni. Rettenetes, naponta olvashatjuk, hogy egy népet csak úgy ki lehet irtani. Vagy hogy nem adnak nekik országot, területet. De nem akarok ebbe belemenni … Vagy hogy csak úgy le lehet lőni egy elnököt, vagy merényletet elkövetni a pápa ellen… A tisztességgel, a tekintéllyel valami sohasem látott nagy baj van. És az emberi melegséget nemigen találni.

A magyar színészet is keresi a helyét. Valamikor az ókorban feltalálták a kereket, ami nagyon nagy hasznára volt a világnak. S ma azt mondják a fiatal rendezők: ami eddig volt, az nem jó, valami újat, modernet kell kitalálni, és hatszögletű kereket akarnak alánk tenni. De ahhoz, hogy a hatszögletű kerék jó legyen, ahhoz, hogy simán guruljon, a talajt kellene megváltoztatni, mert ezen a talajon jól csak a gömbölyű kerék gördül. Ilyen a világ berendezkedése. Na most, csak azért, mert a kerék öt- vagy hatezer éves, csak azért, mert régi, nem kell megváltoztatni, és ránk erőszakolni a hatszögletű kereket.

— Ha nem is hatszögletesíteni a kört, de valami változtatást létrehozni azért kell, és szükséges, nem? Hiszen, ha nem lenne változás, fejlődés sem lenne.

— Ez igaz. De akkor azt kell mondani: a hatszögletű kerék is kerék, és nem kell abszolutizálni a dolgokat. Nem kell azt hangoztatni, hogy megtaláltuk a teljes igazságot, mert teljes igazság nincs, csak részigazságok vannak.

— Mi a színészet maga szerint?

— Ezt én nem tudom definiálni, de egy biztos: a színház az embereknek, emberekről szól. Ez az a talaj, amin haladnia kell a keréknek. De beszéljünk vidámabb dolgokról, anekdotázzunk inkább, vagy ilyesmi.

— Igaz, nyár van, meleg van … Hol a harmóniuma?

— Kicseréltem. Vettem egy kis pianínót.

— Legszívesebben arra kérném, hogy zongorázzon, énekeljen egy kicsit, de azt, sajnos, úgysem hallanák olvasóink.

— Na, azért nem tudok én olyan jól zongorázni, csak nagyon szeretek. Valamikor tanultam, de abbahagytam.

— Nagyon szép hangja van. Az egyik legszebb orgánumú magyar színész.

— Igen? Nagyon kedves. Ha ez így van, akkor ezt apámtól örököltem.

— Gondolom. Az édesapja pásztor volt, ugye?

— Honnan tudja?

— Hallottam. Elmesélné?

— Ezt már ugyan elmondtam, de szívesen. Mindig nagy sikere volt. Apám pap volt, görögkatolikus lelkész. Az ötvenes években, amikor a főiskolára jelentkeztem, ez nem volt érdem, nem erre osztogatták a jó pontokat. 1955-ben, amikor először felvételiztem, a jelentkezési lapomra szépen ráírtam az apja foglalkozása rovatba, hogy lelkész. Bementem a bizottság elé, nézik-nézik a lapomat, forgatják, olvassák … És nem tudom miért, de megkérdezték: mi az édesapja foglalkozása? Talán tőlem akarták hallani, vagy mit tudom én. Azt válaszoltam: pásztor! — Pásztor? — néztek rám döbbenten. — Igen — vágtam rá —, lelkipásztor! Mindenkiből kitört a nevetés.

— És felvették?

— Nem. De nem biztos, hogy ezért. Talán én is keveset mutattam.

— Hogyan került be végül?

— Próbálkoztam tovább. 56-ban nem indult évfolyam, 57-ben aztán felvettek.

— És ma az egyik legnépszerűbb színészünk.

— Népszerű? Nem is tudom. Sokat játszom, ez kétségtelen, majdnem minden este színpadon vagyok. Beleértem egy bizonyos korba, van még néhány évem, s ez alatt szeretnék igazán jó, modern darabokban játszani. Olyan darabban, aminek van eleje, van közepe és van vége.

— Most a Hiltonban a Néma leventét játssza nagyon nagy sikerrel. Szereti?

— Persze. Ez egy aranyos, bűbájos játék. Ez egy tüneményes mese.

— Rengeteget dolgozik év közben, és még most nyáron is. Mikor pihen?

— Augusztusban megyek szabadságra. Addig elkészülünk egy mesejáték lemezével, a tv is felveszi a Duna-kanyar című Karinthy-egyfelvonásost Szentendrén. Na látja, ez egy modern darab, nagyon szeretem. Vagy nyolcvanszor játszottuk Ruttkai Évával vidéken. Döbbenetes, hogy az egyszerű, hétköznapi beszédbe mennyi dráma fér.

— Sokat játszik kétszemélyes darabban. Amint mondta, a Dunakanyarban Ruttkai Évával, a Jövőre veled ugyanittben Schütz Ilával, pár évvel ezelőtt a Varsói melódiában Törőcsik Marival… Rádió, tévé, hanglemez, film, vidéki fellépések. Elégedett?

— Az ember önmagával sohasem lehet az.

— És a világgal?

— A világgal? Talán más választ vár, de mostanában az ember ez alatt a szó alatt tényleg a valós világot érti… Régen úgy háborúztak, hogy kereste): egy mezőt, és arra kivittek egy csatát. Az egyik fél győzött, a másik vesztett. De ebben a csatában nem pusztult ki egy nép, egy ország. Ma nemzetek, népek, országok, sőt, egy gombnyomásra a világ tűnhetne el. Ettől az emberekben van egy furcsa bizonytalanság, egy furcsa lebegés.

— Maga szerint ebben a lebegésben hogyan lehet élni? Csak úgy, máról holnapra?

— Semmi esetre sem. Bárkit megkérdezne ezen a világon, hinne a jövőben. Mert az ember optimista, és nem hiszi, hogy a világkatasztrófa bekövetkezhet. Én biztos vagyok abban, hogy a legvérmesebbek kezét is le lehet fogni. És még az is lehet, hogy ebből a szörnyű helyzetből az emberiség profitálni fog. Az a tudat, hogy elértünk egy küszöböt, amelyet mégsem léptünk át, talán pozitív irányban fogja megváltoztatni az emberiséget lelkileg is, technikailag is. Mert én hiszem, hogy van még annyi az emberiségben, hogy azt a küszöböt sohasem lépi át.

Erőss Ágota

Nők Lapja 1982/33. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József (Sztankay István és Törőcsik Mari színművészek a Katona József Színházban. Zorin: Varsói melódia című darabjának próbája)