Recsegő-ropogó hangon szólal meg a tánczene, mint egy régi lemez. Visz az andalító melódia, elképzelem, ahogy egy gyönyörű nő a szoknyáját felcsippentve forog egy férfi karján, körbe-körbe a bálteremben. Valakinek a valósága ez? Vagy valakinek az álma? Ilyen szép csak egy emlék lehet. Ami mélyen belénk ivódott, azt a képzeletünk tovább színezi, hozzátold, megtölti jelentőséggel. Most zongoraszó hallatszik, és jön a nagyzenekar: fúvósok ringatóznak, majd megint a billentyűk csengő hangja szól. Megnyugtató és otthonos. De a negyvenegyedik perctől mintha valami zavar támadna. A taktus itt-ott megcsúszik, a dallamot helyenként elnyeli az alig kivehető morajlás. Ahogy haladunk előre az időben, már nem tudom, hogy a vezérdallam tér-e vissza, vagy valami, amit még soha nem hallottam, és ez egyre jobban nyugtalanít.
Leyland Kirby brit zenész ebben a hat és fél órás műben a zene nyelvén igyekezett megragadni, milyen az, amikor lassan elvesztjük az emlékeinket. Fájdalmasan, megrázóan szép vállalkozása nem várt visszhangra talált. Az experimentális zene rajongói és a demenciával foglalkozó szakemberek után a TikTok tini közönsége is felkapta, mint többen el is mondták, éppen azért, mert segített nekik megérteni, mi történik a betegséggel küzdő nagyszüleikkel, idős szeretteikkel. A projekt fontos szerepet tölt be világunkban, egy olyan jelenség megértésére tanít, ami egyre több és több embert érint, és amire a lehetséges legjobb válasz az együttérzés, a türelem és a szeretet. (16. oldal)
Ez az egymás felé fordulás, ez a ragaszkodás pedig ott lüktet bennünk, és csodákra képes. A férj, aki feleségével együtt költözik idősotthonba, és mindvégig őrzi magában a szerelmet. A lány, aki édesanyja leheletfinom keze munkája köré épít múzeumot (30. oldal). Az anya, aki az egyik kezével a Duna-korzón trombitál, a másik karjában a kislányát tartja (26. oldal). Honnan ez a végtelen erő? Néha nem hisszük, néha nem látszik, de mégiscsak itt vagyunk, egymásért, egészen.